Kulcs zár nélkül
~ Szabadjára engedett gondolatok | 2015. Október 27.

 

- Szerencséd, hogy már nem játszanak. Különben muszáj lennél eljönni velem. - közöltem Leiával egyik szombaton, miután elküldtem neki messengeren a banda egyik cover videóját. Eljött volna.
De mindegy, mert mint mondtam, nem játszanak.


Tavaly nyáron volt az utolsó koncertjük, épp a szülinapomon. Aznap érettségiztem bioszból, így akkor egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy közben 20 éves lettem.
Sok dolog történt aznap, sok pedig nem, és nem is történhetett volna meg.
Akkor még nem voltam egyetemista. Még nem ismertem Leiát. És a bandát sem.


Nem nagy cucc. Semmi különleges. Főleg feldolgozásokat játszó fiatal fiúk és lányok, néhány saját számmal, amivel épphogy kikerültek a garázsból, és kocsmákban, éttermekben, és szabadtéri rendezvényeken léptek fel általában két hasonló zenekar társaságában.
Semmi különleges.
De lemaradtam róla. Az egész együttesről. Elmúlt, és most nincs helyette semmi, mert ha nem is hivatalosan, de úgy néz ki, hogy feloszlottak, vagy legalábbis passzívak.


Nem először szembesülök vele, hogy lemaradok dolgokról, csak mert nem jókor vagyok nem jó helyen.
Emberekről, akikkel más körülmények között együtt nőhettem volna fel. Akikkel egész biztosan elválaszthatatlanok lettünk volna, ha mindig is ismertük volna egymást.
Emlékekről, amiket nem egyedül halásznék elő a doboz mélyéről, hogy magamban nosztalgiázzak rajtuk.
Bizalmas beszélgetésekről a tábortűz mellett. Átvirrasztott éjszakákról a szoba hideg padlóján. Augusztusi vasárnap késő délutánokról, versenyt futva a tücskökkel mezítláb a mezőn. Esős napokról bőrig ázva, sáros zokniban hazatekerni, potyautassal a bicikliden. Fejest ugrani a tóba, egymás arcába fröcskölve a vizet, a túlpartig kacsáztatni a köveket a naplementében.
Titok nélküli, leplezetlen tekintetekről, amik nem fürkészik a szemeid, hanem egyenesen a lelkedbe látnak. Ölelésekről, érintésekről, amik nem szokatlanok, és nem sértik a privát szférád.


Nem volt hiányos gyerekkorom, mindent csináltam, amit a falusi gyerekek. Fára másztunk, bunkert építettünk, fakarddal csatáztunk és labirintust vágtunk a hátsó kert növényeiből.
Rengeteg mindent átéltem, de néha úgy érzem nem a megfelelő emberekkel. Nem miattuk, vagy miattam, egyszerűen csak így alakult.
A mindennapjaim részei voltak, de megszakadtak, vagy a kapcsolatok nem mélyültek tovább. Most is számos olyan ember van, akikkel bár hosszú a múltam, nincs tartalma a kapcsolatunknak. Akikkel pedig tényleg sokat ér a barátságunk, csak később kerültek az életembe, így nem voltak részei a múltamnak.
Persze ez egyáltalán nem gond, csak néha elfog egy furcsa érzés ezzel kapcsolatban, amit nem tudok megmagyarázni.


Az emberek házaséletre vágynak, családalapításra, hogy együtt töltsék a nyugdíjas éveiket, békében és szeretetben.
De lehet vajon közös gyerekkort akarni valakivel?


Bepótolni a múltat, meg nem történt eseményeket megtörténtté tenni, akkor is, ha tudjuk, hogy mindez lehetetlen, és semmi értelme nincs?
Mikor végre találsz valakit, akit annyira meg akarsz ismerni, hogy nem lenne elég hozzá a jelen és a jövő amit veled tölthetsz, mert te annyira mohó vagy, hogy kell a múltja is?


Mert a múlt kulcsai talán kinyitnák a jelen gátlásainak kapuit.
Mert így lehet, hogy sosem fogod igazán megismerni azt a személyt, vagy igazán közel engedni magadhoz és hagyni hogy ő megismerjen téged.
Csalódott vagy, mert nem lehettél ott élete nagy pillanataiban, mikor más volt ott és nem te, pedig te is lehettél volna.
És arra gondolsz: vajon lehetsz még a jövőben?


Azt mondják mindenhez csak bátorság kell, de ez nem igaz.
Akkor kell bátorság, amikor a kezedben a terv, és a szükséges eszközök, és meg vagy róla győződve, hogy amit tenni akarsz azt akarod, és meg kell tenned, csak félsz megtenni.
Van amikor a bátorság kevés. Amikor még semmid sincs, csak vársz a lehetőségekre, gyűjtöd az információkat és figyeled a jeleket, akkor a bátorság kevés.
A gond az, amikor egész egyszerűen nem kínálkoznak lehetőségek. Előfordul, hogy bár lépten nyomon jelekbe botlunk, mégis a lehetőségek kifejezetten menekülnek előlünk.


Néha pedig a jelekre sem jó hallgatni.
Egész életemet abban a tudatban éltem le, hogy "a tekintet nem hazudik". Hogy ez az univerzális jel, a kulcs a kezedben, az egyetlen igaz dolog a világban. Hazudhatunk szavakkal, tettekkel, de a tekintet nem hazudik.
Azt hittem. Néhány tapasztalat szerint úgy tűnik mégis.


Talán az élet megfejthetetlen rejtély, és nincs semmilyen univerzális jel, ami segítene minket. Talán minden lehet igaz és hazugság is, és csak rajtunk múlik, hogy mit hiszünk el belőle..
Lehetünk például vallásosak vagy ateisták. Megválaszthatjuk az utat, amin járunk, hogy miben hiszünk, és leélhetjük az életünket ebben a hitben.
A hitben, amit azonban talán sosem igazol semmi, hogy valós volt-e vagy sem.


Már nem bízom a tekintetben, így nem tudom más mit érez, és sosem fogom megtudni. Elhihetem neki amit mond, amit tesz, ahogy rám néz, de ez mind lehet hazugság is.
Csak azt tudom biztosan, hogy én Érzek.


És hogy mit érzek?
Úgy érzem nagyon szívesen elmennék arra a koncertre.

Szerző: Dreamer | Mikor: 2015. október 27. | Hozzászólok |

 

Árnyfüggöny
~ Mindenkinek van egy démona | 2015. Október 6.

 

Mindenkinek van árnyéka.
Valami, amivel együtt kell élned, mert sosem hagy egyedül. Bármerre jársz, mindenhová követ. A nyomodban van. A lakásban, a metrón, a munkahelyen, a parkban. Nem menekülsz előle. Nem szabadulsz tőle.
Éjjel az ágyad mögött áll, és figyel. Suttog a füledbe. Az arcodra lehel. A válladra telepszik. Megbékélsz vele, vagy megszokod.
Vagy összeroskadsz a súlya alatt.


Mindig gondban vagyok azzal, hogy mi számít beszédtémának, vagy hogy mi mennyire diszkrét, de nem igazán tudom megkerülni a dolgot, tekintve, hogy mostanában - valódi árnyékhoz híven - átszövi a mindennapjaimat.


Szinte napra pontosan 3 éve diagnosztizálták nálam az IBD-családba tartozó colitis ulcerosa nevű betegséget, ami fekélyes vastagbélgyulladást jelent.
Egy szóval: autoimmun beteg vagyok.


Épp a szakos éveim elején derült ki, szóval éppen akkor amikor kezdett keményedni a gimi. Eleinte még tudtam menni iskolába, viszont a teljes októbert már ki kellett hagynom.
Szteroidos gyógyszerkezelés mellett javult az állapotom, szóval novembertől már újra jártam suliba.
A tanárok megértőek, én meg eltökélt voltam, szóval viszonylag gyorsan behoztam a lemaradást.


A szteroid azonban teljesen kikészített a mellékhatásaival (pl.: izomgörcsök... stb.) így hosszútávon nem tudtam szedni, amikor viszont fokozatosan leállították, visszajött a betegség is, ami újabb egy hónapos hiányzással járt.
Az akkori kezelőorvosom biológiai terápiát javasolt, ami egy injekciós kezelés. Kéthetente kaptam - illetve később már magamnak adtam - az injekciót, és ettől gyorsan javulni kezdett az állapotom. Mivel maga a betegség nem gyógyítható, ezért az ún. "tünetmentes fázisba" kerültem.
A közérzetet tekintve ez egyet jelent az egészséges állapottal. Egy alap diétát persze be kellett tartanom, és be is kell tartanom életem végéig, de ezen kívül ugyanúgy éltem az életemet, mint bárki más.


1 + 1 évig kaptam a Humira nevű injekciót - azaz két éven keresztül közbeiktatott szünettel - ahol kontroll colonoscopiát csináltak, és az eredmény alapján indokolt volt a következő éves kezelés is.
Most nyáron, a hasonló szünet és vizsgálat után azonban az eredmények elég biztatónak tűntek, így nem volt indokolt elkezdeni a gyógyszer harmadik évadját.
Egészen mostanáig.
Negatív eredmény ide vagy oda, szeptember második hetétől szép lassan elkezdtem tapasztalni a tüneteket magamon. Persze próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy ez biztos csak vírus, vagy elrontottam valamivel a gyomromat, de ahogy egyre fokozódtak a tünetek, rá kellett jönnöm, hogy 3 év után sajnos újra "aktív fázisba" kerültem.


Nem nagyon hangoztatom a betegséget a környezetemben. Nem titkolom, de nem is verem nagydobra. Most is csak azért írok róla, mert pillanatnyilag a napjaim 80%-át teszi ki.
Persze a közeli barátaim akarva akaratlanul tudják, a tünetmentesen is kötelező diéta miatt. Mivel a betegségem legnagyobb ellensége a tej, ezért főleg ezt kell elkerülnöm. Így az egyszerűség kedvéért néhányan azt a verziót tudják, hogy laktózérzékeny vagyok.
(Ezt valahogy nem kell magyarázgatni az embereknek, és nem kezdenek el sem kérdezősködni, sem sajnálni.)
Viszont ez már csak ami a diétát illeti sem igaz, több okból is:
1. Valamiért a laktózmentes tejet sem tolerálom jól, és nem segít a tehénmintás laktáz enzim sem.
2. A diéta némileg összetettebb, és van még pár dolog tiltólistán (hüvelyesek, aprómagvas gyümölcsök, a nagyon zsíros, csípős, füstölt dolgok... stb.)


"Aktív fázisban" ráadásul jelentősen lecsökken azon élelmiszerfajták száma, amik elfogyasztása után nem tapasztalok tüneteket. Sőt, tekintve, hogy ha pontosan semmit sem eszek vagy iszok egy fél napon keresztül (még vizet sem) is előfordul, hogy 3-4-szer megy a hasam - mint például ma.
Ezért inkább helyesebb lenne azt mondani, hogy jelentősen lecsökkent azon élelmiszerfajták száma, amik nem fokozzák a tüneteket.
Emellett stratégiákat állítok fel, hogy melyik órákra menjek be, és melyekről hiányozzak, annak függvényében, hogy kb. fél napot bírok ki evés-ivás nélkül, és hogy vannak órák, amikről összesen három hiányzás megengedett, és semmilyen egészségügyi igazolás nem teszi lehetővé a negyediket.

 

Még a tesit sem.
Szeptember 28-án voltam először a dokinál a kórházban, 30-ig kellett volna leadni a felmentési kérelmemet. Gondoltam elviszem a papírjaimat, esetleg kérek a dokitól egy külön igazolást meg kitöltöm az ottani formanyomtatványt, és két nap alatt rendben is vagyunk.
Fenéket. Ahhoz, hogy megkapjam a féléves felmentésemet, ahhoz a papírokat először le kell adnom az Igazságügyi Orvostani Intézethez.
A kicseszett Igazságügyi Orvostani Intézethez. Akik halvaszületést vizsgálnak a sikátorban hagyott csecsemőkön, meg sebészi műhibaperekkel foglalkoznak, miközben nekem csak egy nyomorult igazolás kellene tesire. Nevetséges.
Ráadásul gondolom néhány hét után bírálják el a kérelmemet, majd formálnak róla szakvéleményt, amit a többi papír társaságában és a kitöltött formanyomtatvánnyal együtt kellene bevinnem a Sporttelepre.
Mindezt természetesen két nap alatt, mert 30-a után "nem áll módunkban elfogadni kérelmet", szóval ezt buktam.
Fő, hogy minden logikus és jól szervezett.

 

Ezeket a viszonyokat elnézve úgy voltam vele, hogy az agydemóra akár lőtt sebekkel is bemegyek, még ha infúziós állványt kell is magam után húznom, vagy elterülök a boncasztalon.
Végül 4-est kaptam, ami a mostani csoportátlaghoz képest elég jónak számított, és az élettandemóim is (kopp-kopp-kopp mert még nincs meg a múlt heti) 85-90% körül sikerültek.
De érzem, hogy ahogy vadul a másodév egyre kevesebb az energiám. Sok dologra kellene figyelni, és amennyire az elején úgy éreztem, hogy mindent kézben tartok, és elhatároztam, hogy minden fontosabb dolgon ott leszek, most úgy csúsznak ki a szálak a kezemből.
A találkozóim is halasztódnak, és nem akarok torlódást magam előtt.


Elvileg jövő hét hétfőn kaphatom az injekciót, de fene se tudja, hogy valóban így van-e, hogy még mindig hatásos lesz-e (remélhetőleg nincsenek ellenanyagaim), és ha igen mennyi idő alatt hat majd, és leszek jól.


Ha emiatt nem sikerül valami, nem kapok aláírást, vagy egyéb okok miatt, de halasztanom kellene a félévet - azaz a tárgyak egymásra épüléséből adódóan egyúttal az egész évet - az eléggé padlóra küldene.
Tavaly félévkor is pengeélen táncoltam a vizsgaidőszak utolsó hetén, és nem tudtam mi lesz majd velem. Nem akarok kiesni a csoportból, újra másodéves lenni, elveszteni jópár embert magam körül, és további egy évet várni amíg a kezembe nyomják a diplomámat, és hivatalosan is orvos leszek.


Ez az életem. A dolog, amire hiszem, hogy születtem. Amiért hajlandó vagyok kikelni az ágyból, ahelyett, hogy üres szemekkel bámuljam a csillárt a fejem felett, mint tavaly télen, amikor azon gondolkodtam, hogy mi mást csinálhatnék, ha elbuknám az utolsó vizsgalehetőséget.


Semmit.
Ha nem lehetek orvos, akkor semmi sem akarok lenni.


Úgyhogy megteszek mindent ami erőmből telik, hogy elűzzem magam körül az árnyakat, és leküzdjek minden olyan akadályt, ami köztem és a célom közt áll.

Szerző: Dreamer | Mikor: 2015. október 6. | Hozzászólok |

 

Arctalanok lázadása
~ Beállok a sorba. Az elejére. Szembe a tömeggel. | 2015. Szeptember 22.

 

Manapság lázadónak lenni divat.
Ez egy kicsit paradox, mert elvileg épp azok lennének a lázadók, akik nem állnak be a sorba, hanem fel merik vállalni magukat, a véleményüket, és úgy élni az életüket ahogy ők akarják, anélkül, hogy érdekelné őket mások véleménye.
De vajon tényleg minden magát lázadónak tartó ember ilyen?


Sok blogot láttam már 5 éves pályafutásom során, és sok emberrel beszélgettem már életemben, de valahogy senki sem vallotta be mások előtt, hogy nagyon is érdekli őt mások véleménye.
Hat-nyolc évvel ezelőtt még azt kérdeztem magamban, hogy a zöld hajú punk fickó, vagy a sápadt, goth ruhás csaj tényleg ekkora lázadó? Olyan nyugodt, önelégült arccal vonulnak végig az utcán, mintha pont leszarnák, hogy mit gondolnak róluk az emberek.
Aztán később rájöttem, hogy az ilyenek nagy része egyáltalán nem olyan különleges, mint amilyennek látszani akar.
Még csak nem is lázadó. És nem csak azért, mert egyre gyakoribbak az ilyen jelenségek a nagyvárosokban, hanem azért, mert kizárt, hogy az öltözködésével nem csak a figyelmet akarja felhívni magára.


Persze, a lázadás lényege valahol épp az, hogy felhívd magadra a figyelmet, de ez inkább az eszköz, mint a cél. A lázadásnak komolyabb célja van, ami nem az, hogy az ember az egóját növelje azzal, hogy a szokatlan öltözete miatt megfordulnak utána az utcán. A srácok utánafütyülnek, a lányok sugdolóznak mögötte, az idősek pedig rosszalló tekintettel figyelik.
Így aztán az összes fórumon ahol megnyilvánul előadhatja magáról nem kicsit rájátszva: "Engem nem ért meg senki. Mindenki furának tart. Mert én lázadó vagyok!"
Tényleg? És mi ellen lázadsz?


Én nem egyszer kaptam meg másoktól, hogy fura vagyok, nem tudnak hová tenni, vagy nem tudják hová tenni a gondolkodásmódomat. Jóval régebben még kiközösítve is voltam, így nagyon is tudom milyen érzés, amikor valakit egy adott időszakban tényleg nem ért meg senki: se a családja, se a barátai - mivel utóbbiból nem is nagyon volt akkor.
Milyen amikor a többség számára láthatatlan vagy egy társaságban, vagy észrevesznek, de úgy néznek keresztül rajtad, mintha üvegszilánkokból lennél összeragasztva.

 

A legelső blogomon - gimi első évében - szürke egérnek hívtam magam. Nem voltam feltűnő jelenség, sem viselkedésben, sem öltözködésben, ezért nem is nagyon figyeltek oda rám az emberek, néhányuk kivételével. Külsőre valószínűleg egy unalmas akárkinek tűnhettem, mert sosem meséltem könnyedén magamról, és akkoriban valahogy teljesen mást jelentett számomra a világ, mint az osztálytársaimnak, akár ízlésben, akár értékrendben.
Akkoriban még inkább igaz volt az, hogy az életem sokkal inkább magamon belül zajlott, mint a társadalmi világban.
(Bár akkor még nem volt akkora divat, hogy Instagrammon megosztod a kávét amit iszol, nyalakodsz a kutyáddal vagy a barátoddal / barátnőddel, vagy lefényképezed a cipődet a parkban, így demonstrálva, hogy mennyire gazdag az... életed?)
Én ezekről nem nagyon meséltem, mert nem láttam értelmét, ahhoz pedig, hogy a mélyebb rétegeimet kiadjam... nem igazán találtam megfelelő embert.
Másokat mindig meghallgattam, ők nem kérdeztek, és ez így jó volt.

 

De elkezdtem blogolni, ami egy teljesen új világ volt. Ott és az ezáltal megismert emberek számára tényleg az az ember voltam, akinek éreztem magam, és tudtam, hogy ők látják azt amilyen vagyok.
A hely ahol a "szürke" srác már nem is volt szürke. Léket vágtam a befagyott tengerre, ahol a fehér jégtáblák alatt, a hideg víz mélyén, polipok és bohóchalak úszkáltak a korallzátony színes foltjai között.
És tettem, amit úgy éreztem, hogy tennem kell.
Alkottam egy saját világot magamnak, minden apró részlettel együtt, ami a szócsövem volt a világra, még ha csak kevesen is olvasták, de úgy éreztem, ami eljuthat az emberekhez általam... belőlem, az el is jutott.


És nem álltam be a sorba. Azóta sem.
Nem mondom, hogy nem változtam az elmúlt idők alatt. Többnyire bátrabb lettem, és talán szilárdabb alapokra tudtam helyezni mindazt, aki vagyok. Jobban ismerem magam, jobban tudom képviselni magam, és jobban tudok másokat inspirálni és segíteni ezáltal.
Nem mutatok meg mindent magamból, de nem is mutatom másnak magam, mint amilyen vagyok. Nem hánytam tele festékkel extrémmé téve egy álarcot, hogy mások azt csodálják, vagy épp szörnyülködjenek rajta, hogy aztán maszkom mögött önelégült vigyorral nyugtázzam, hogy az emberek így vagy úgy, de különlegesnek tartanak egy hamis képet rólam.


Menő lenne lázadónak hívni magam, de őszintén: még nem érzem hogy az lennék. A célom megvan hozzá, de az eszköz még hiányzik.
Hiányzik az az igazi, belülről fakadó önbizalom, amikor a sorozatos csalódások már nem löknek a gödör mélyére, és az önértékelésed sem szorul mások visszajelzésére, mert bízol magadban, és tudod, hogy mire vagy képes.


De még mindig inkább a raktárban ülök és fegyvereket keresgélek, mint vakon lövöldözöm egy háborúban, amit azt sem tudom miért vívnak.

 

Szerző: Dreamer | Mikor: 2015. szeptember 22. | Hozzászólok |

 

Az ébrenlét darabjai
~ A ciklus kezdete | 2015. Szeptember 14.

Vasárnap, 23:04, Old Town, Főváros

Önkényes lakásfoglaló lettem, mikor ma délután beköltöztem békés, kertvárosi otthonomba.
Délelőtt eléggé ideges voltam. A változás szele mindig jobban megérint, mint maga a változás, amikor már bekövetkezik.
A barátaimnak azt mondtam, sajnos egy darabig most nem tudok biztosra szervezni semmit, elvégre én is az utolsó pillanatokban tudok meg részleteket az életemből. Mindig csak a következő lépést.
Csütörtökön tudtam meg, hogy ma Old Townba költözöm Anne lakása helyett. Legalábbis az a projekt még várat magára. Hogy meddig leszek itt: fogalmam sincs.


A hely nem annyira rossz, mint amilyenre emlékeztem.
Ugyan a falak nedvesednek, dohos szag van, nincs mosogató a konyhában, a szobám belmagassága pedig a Sixtus-kápolnáéval vetekedik - télen a pokol tüze sem fűtené ki - de legalább a méteres pókhálóktól és lakóiktól sikerült megszabadulnom.
Mégsem zavar. Valahogy még mindig jobban kedvelem, mint Muriel lakását. Otthonosabb. Talán egy asztal hiányzik a szobámból, de akkora franciaágyam van, hogy azon cirkuszt lehetne rendezni.


Ennek ellenére még mindig úgy érzem, hogy süllyedő hajóra költöztem.
Nem lehetek itt sokáig. A lakást ugyanis megvették. Pontosabban épp megveszik: jelenleg lóg a levegőben. A biztos vevő már megvan, csak bonyodalmak adódtak a lakásvásárlásra felvett hitel ügyében. Holnap érkezik is a vevő az ügyvéddel.


Pár perce összeismerkedtem a lakótársammal, Tonyval. A srác egyidős lehet velem, ő is egyetemre jár, mellette dolgozik. Később indul el itthonról, és később is ér majd haza, így nem zavarjuk egymást. Ráadásul az első olyan lakótársam, aki tényleg jóarcnak tűnik.


(Ezt gyorsan le is kopogom.)

 

Hétfő, 19:38, Old Town, Főváros

Még mindig a fejemben zúg a délutáni neuroanat előadás, ami nem nagyon akart véget érni.
A második fele szörnyű volt. Emlékszem minden félév első napjain rémisztően megfoghatatlan az anyag, főleg, ha olyan előadó tartja az előadást, akinek ugyan összeállt minden a fejében, csak ezt nem tudja nekünk átadni, mert azt éppenséggel elfelejti, hogy mi először hallunk róla.
A boncterem valamivel jobb volt, bár utálom azt az időt, amit ki kell várnom, hogy összeálljon a kép a fejemben, mert most még azt sem tudom hogyan álljak neki tanulni.


Gyakorlat előtt beugrottunk Kylie kedvenc pékségébe.
Legalábbis beugrottunk volna, mikor az aluljáróban egy nő összeesett a szemünk láttára. Azonnal odamentünk hozzá.
Alig tudott beszélni, pontosan meg sem tudta mondani mi baja van. Mentálisan zavart volt, nehezen mozgott, fájlalta a karját és a fejét. Elsőre inkább úgy látszott, mint akinek stroke-ja van, bár a "stroke teszt" amit próbáltam vele elvégezni, nem volt egyértelmű. Az ajka lebiggyedt, alig értettük amit mond, de nem volt féloldali bénulás, és ha nehézkesen is, de mindkét karját fel tudta emelni.
A saját sztorija némileg indokolta volna, legalábbis azt állította, hogy a neurológiáról jött. Én és Ben valahogy felültettük, és bár a "kórház" szó említésétől is kiakadt, mind egyetértettünk abban, hogy így nem hagyhatjuk itt: ki kell hívni a mentőket.
Életemben először tárcsáztam a 104-et az aluljáró térerejével harcolva. A férfi a telefonban mondta, hogy nyugtassuk meg a nőt, kb. 20 perc és jönnek.


Közben jött egy nő és egy fickó segíteni. Utóbbinak mondtuk, hogy menjen fel a felszínre és navigálja a mentőt, aztán mi is utána mentünk Pennyvel.
Kiderült, hogy a mentősök már nem először találkoznak vele, mintegy hatodjára jött ki valahogy a pszichiátriáról, elvileg zárójelentéssel. Az aluljáróban a biztonsági szolgálat azt mondta, iszákos a nő, a mentősök szerint pedig öngyilkossági kísérlete is volt.
Nem nagyon állt össze a sztori, mindenesetre a mentősök elvitték. Igazából nagyon furcsa, mert nem látszott részegnek, drogosnak... stb. Penny is azt mondta, hogy érezni, hogy ivott, de ő sem gondolja, hogy a pia miatt ilyen, mert akkor jobban dőlt volna belőle.
Mindannyian láttunk már részeg embert, de valahogy nem az a kategória volt, akire elsőre azt mondja az ember, hogy biztos alkesz.


Érdekes. Folyton Spencer doki szavai jártak a fejemben, aki mindig azt mondta Klinikumon, hogy higgyük el, hogy bármerre járunk a Fővárosban, 6 év alatt találkozni fogunk olyan emberrel, aki újraélesztésre szorul. Igaz, itt most erre messze nem volt szükség, de akármi megtörténhet.


Ez csak... fura volt.






Kedd, 23:55, Old Town, Főváros

Most a kávé sem tart ébren. Érzem a fáradtságot magamon. Ez van amikor az ember egyensúlyozni próbál a szociális élete, a hobbija és a tanulás között.
Amikor látszólag mindhárom kielégítően működik, az az alvásra szánt időt csökkenti.


Trash kerül engem. Jól teszi. Olyan, mint egy jól nevelt kiskutya, aki elanyátlanodva figyeli a háttérből, ahogy a barátnője odajön hozzánk beszélgetni, és élvezet látni, hogy mennyire fáj neki, hogy 2 percre abba kell hagynia a simizést, meg a vele való szüntelen nyáladzást.
Nem beszéltem eddig még róla, most se nagyon fogok. Igazából az egyetlen csoporttársam, akit nem bírok, pedig valaha azt hittem, hogy nagyon jó barátok leszünk, vagy... valami annál is több.
Nem ez az első és egyetlen alkalom, amikor ez történt: kiismertem az illető valódi lényét, és rájöttem, hogy mekkora bunkó sznob valójában.
Én pedig nem tudok tisztelni egy olyan embert, aki ő maga nem adja meg az alapvető tisztelet másoknak. Aki több csoporttársával is úgy viselkedik, mint ha legszívesebben letagadná azt is, hogy ismeri őket, és létrafokként használja az embereket, hogy zárkózott kisfiúból a népszerűség csúcsára menetelhessen.


Miután tavaly néhány kellően cinikus megjegyzésem felsértette finom lelkének vékony kis hártyáját, akkor meg elkezdett nyalni. Szegény nem tudta, hogy ettől csak még nagyobbat süllyed a szememben.
Elrejti valódi arcát, mert azt hiszi, ha nem a nagymenőt adja, nem is néznék őt semmibe.
De attól, hogy a bárány oroszlánbőrbe bújik, nem lesz a szavannák királya.
Saját magát tagadja meg, és a végén már azt sem tudja kicsoda, és kinek milyen szerepet játszik.
Mindegy, az ő dolga, de nem bánok vele kesztyűs kézzel. Elvégre mégsem gázolhat bele más emberek lelki világába anélkül, hogy valaki letörje kicsit a szarvait.


A kávézós találkámra siettem, amikor láttam, hogy egyik régi fiúosztálytársam, ma rámírt azzal a kérdéssel, hogy valamikor lenne-e egy szabad órám a számára, mert egy magánkutatást végez. Daystoneba jár pszichológia szakra, máskor is küldött már kérdőíveket... stb. Mondom, rendben van, meghallgatom mit szeretne. Aztán írt egy hosszú levelet, amelyben közölte a részleteket.
Lényegében egy videót kellene forgatnom magamról, amelynek elején közlöm a teljes nevemet és az életkoromat, majd kb. egy órán keresztül beszélnék magamról.
Bármiről ami eszembe jut cenzúra és vágások nélkül.


Na és most jön a lényeg: mindezt meztelenül.
Persze kihangsúlyozta, hogy nem kellene, hogy ez látszódjon a kamerán, csak az "üresség" miatt kellene. Azt mondta aláírat egy nyilatkoztatot is, hogy nem használja fel a felvételt sehol, amit mindketten kinyomtatnánk.
Elég furcsán néztem a telefonomra, miközben ezeket olvastam. Először azt hittem valami vicc.
Amúgy, átgondolva végülis maga a kísérlet biztos érdekes: milyen amikor kiszolgáltatott helyzetben beszélnie kell magáról, biztos le lehetne vonni belőle valami érdekes következtetést.
Viszont természetesen visszautasítottam. Még csak ez a videóblogger típus sem vagyok, nem hogy az életem mélyebb dolgairól meséljek névvel és arccal együtt, ráadásul egy ismerősömnek akivel nem is voltam különösebben jóban. Ettől nehezen tudnék elvonatkoztatni.


Ti mit gondoltok? Belementetek volna?






Szerda, 22:05, Old Town, Főváros

Egy csomó dolgot végig kellene gondolnom, de nincs erőm rá. Mit hogy lenne jó, mit hogy lenne ésszerű kivitelezni, megfontoltan, átgondoltan, de szörnyen fáradt vagyok.


Reggel találkoztam Trash-sel a zebránál. Odajött és óvatos beszélgetést kezdett volna, mintha nem tudná pontosan annyira, mint én, hogy mi a helyzet. Nekem meg nem sikerült kellőképpen bunkónak lennem, bár éreztettem vele, hogy jobb lenne nélküle.
Van bennem egy fék, ami megakadályozza, hogy igazán gyűlöljek embereket. Megsajnálom őket, meglátom bennük az értéket, és gonosznak érzem magam, ha megbántom őket. Még akkor is ha tudom, hogy a kedvességük csak egy álarc, és, hogy őket meg rohadtul nem érdekli fordított helyzetben, hogy hogyan taposnak belém.
Jobb lenne, ha semleges tudnék lenni, de ahhoz túlságosan felveszem a környezet ingereit. Nem tudok tompa lenni a világra, és kikapcsolni magamat.
Olyan vagyok, mint a gitár húrjai, amik a legkisebb eseményre, történésre is rezdülésbe jönnek, néha víg, néha fájdalmas dallamot játszva. Olykor pedig egy vad metálkoncert dübörög bennem, és még ha csak magamon belül is, de nem tudom mellőzni a reakciókat.
Nem tudom megvonni a vállam, és azt mondani: "nem érdekel, mert lepereg rólam".


A nő, akihez hétfőn mentőt hívtunk sem tartozik ide. Ma megint láttam ugyanannál az aluljárónál. Sétált, pizzát evett, sokkal jobban nézett ki. Odajött hozzám, hogy segítsek neki. Mondom: mi már találkoztunk hétfőn, nem emlékszik? Megkérdeztem, hogy van, meg ilyenek.
Fura volt. Úgy beszélgettem vele, mint egy régi ismerősömmel, nem úgy, mint egy koldussal. Elmesélte a sztoriját, mely szerint 16 éve hajléktalan, kilakoltatták, alkoholista lett - addiktológiára jár - közmunkákból próbál megélni, családon belüli agresszió... igazából bonyolult történet, nem is nagyon látom át.
Rövidre fogtam a beszélgetést, mert Annenel találkoztam, de valahogy lelket öntöttem belé.
Egyetlen szóval hagytam ott: Remény.


A délutáni bikém gyakorlat után Dorothyval találkoztam egy tök más beülős helyen, hiszen épp egyetemváltáson megy keresztül, valószínűleg nem lesz már a csoporttársunk.
Nagyban kajálunk, iszogatunk, miközben odajön hozzánk egy nő, hogy segítsünk neki.


Azt hittem szellemet látok.
Mondtam is neki: "Már harmadjára találkozom magával." Bevallom akkor már eléggé idegesített, szóval Dorothyval beszéltek inkább. Majd újra elment. Figyeltem, hogy senkivel nem áll le beszélgetni, pedig hatalmas tömeg volt a téren. Egyenesen hozzánk jött, és mikor elment sem szólított le senkit. Bármelyik asztalhoz odamehetett volna, de a miénkhez jött.
Mindkét alkalommal úgy jött oda, hogy segítsünk neki, mégsem kért egy forintot sem. Nem azért, mert nem is adtam volna neki, hogy piára költse.
Egy szóval, sajnálom meg minden, és amennyire tudtam foglalkoztam is vele, de már-már kezd kísértetiessé válni, hogy bárhol felbukkan és megtalál.


Közben két másik csoporttársunk is véletlenül arra járt, leültek hozzánk, így négyesben beszélgettünk tovább. Elszaladt a délután, ráadásul rengeteg ismerősömmel összefutottam tök véletlenül. Az elmúlt három napban valahogy mindenkit megtaláltam a városban, aki fent tartózkodott, akár akartam, akár nem.
Az egész napom kész rohangálás volt, a holnapi Semesternyitóra sikerült inget vennem, de a közeli élelmiszerüzletet már záróra után csíptem el.


Azt hiszem ezentúl a bevásárlás is olyan dolog lesz, ami felkerül arra a listára, amelyre jó lenne úgy igazán időt szakítani.








Csütörtök, 12:17, Alliance Street, Főváros

Ezt két részletben fogom megírni, most éppen egy negyed órám van, utána el kell indulnom, hogy beérjek élettan gyakra.


Viszonylag kipihenten keltem, amire szükség is volt, hiszen tesivel kezdtünk.
Mi fiúk a tavalyi intézetvezetőt kaptuk meg. Egy órán keresztül jófej stílusban pofázott, majd kivitt minket, és mindenkit alázott, meg fogdosott. Nem szeretem, ha fogdosnak. Megalázónak érzem, ha pl.: rajtam mutatja be a gyakorlatot, meg ha hátrébb kellene állnom, csak odébbpakol, mint egy darab fát.
Nem baj még 5 tesi van hátra és kész. Világéletemben utáltam, max. általánosban, meg gimi utolsó két évében volt elviselhető. Nem magát a mozgást, hanem azt, hogy nem lehetek a magam ura közben.
Például ilyen random sportra elmennék csak úgy, ha lenne kivel, és be tudnám osztani az időmet. Dolgozom rajta: meglátjuk.


Az élettan gyak klassz volt.
Egy kb. 26 éves frissen végzett srác, Dan tartja, aki úgy döntött inkább kutató orvos lesz, mint hogy a klinikumban helyezkedjen el. Vércsoportmeghatározás volt a téma, bioszból is imádtam mindig. Az óra interaktív volt, néhányszor válaszoltam is a kérdéseire.
Mondta, hogy gondolkozzunk el rajta, hogy miért nem csinálnak kétoldalas próbát az Rh vércsoportra, és óra végén súgjuk meg neki a választ, vagy akár utánanézhetünk, és következő órán mondjuk el.
Én meg mondtam, nekem már most van egy ötletem, bár lehet hülyeség. Nem engedte akkor elmondani, mert "Ne vegyük el most az időt".
Lefordítva: "Gondold át még egyszer, nem feltételezem rólad, hogy ennyi idő alatt kitalálod" dolog, amivel Andrew, a kardiodoki is próbálkozott a nyári gyakorlaton pacemaker témában.
Akkor sem hagytam magam.


Dannel ugyanez volt a helyzet. Miközben Brandonnal szurkáltuk egymást (itt értsd szó szerint, apró pici tűvel), megkérdeztem tőle, hogy akkor elmondhatom-e a válaszomat.
Bólintott. Elmondtam. Helyes volt.
Igaz csak ő hallotta, meg én, legfeljebb Ben és Brandon, a gyakos társaim, szóval nem nagy "dicsőség", de nem is érdekel.
De rájöttem, hogy az embernek ki kell állnia magáért, ha érvényesülni akar.


Este Leiához mentem, mivel ott aludtam. Fondüztünk, Feketék fehérent néztünk meg ilyesmi, aztán 10 körül elmentünk alapozni Brandonékkal, majd éjfél körül át a buliba. Igazából így öten voltunk a csoportból, Brandon, Fen, Leia, Penny és én, meg több nagy csoporttárssal találkoztunk. Jól szórakoztunk, továbbra is nagyon kedvelem őket, jó tudni, hogy valami nem változott az elsőév óta.
Láttam sok ismerőst... meg ismeretlent is. Két sráccal együtt tequiláztam, mert épp ugyanazt kértük a pultnál, de összefutottam egyik régi sulistársammal is, akivel életemben most először beszélgettem, de elég jóarcnak tűnt.


Végül olyan fél 4-ig maradtunk, másnap ugyanis kihagyhatatlan élettan előadás volt, szóval extrém keveset aludtunk, de azt hiszem első hétben belefér ha kicsit hosszú pórázon sétál az ember.









Péntek, 00:00, Embersville

Az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy elfogadom Jude meghívását hozzájuk, bár ez azt jelentette, hogy csak szombaton tudok hazamenni, és tőlük nagyon korán el kell indulnom.
Ez nem buli volt, inkább egy szolidabb program, pizzasütögetéssel, íjászkodással, Monopolyval és Activityvel, az alkohol inkább csak kiegészítő volt.
Csak két feles áfonyapálinkát, és két pohár Ouzot ittam, szóval a többiekhez hasonlóan én sem vittem túlzásba a dolgot.


Az íjászkodás egy picit nyomot hagyott bennem, pedig nagyon vártam. Egy hetedikes táborban második lettem a versenyen, és akkor amiatt puffogtam, hogy egy vállveregetést sem kaptam senkitől, mert csak az első helyet jutalmazták.
Mostanra úgy tűnt semmi nem maradt ebből a "tehetségemből": kapásból az első nyilat átlőttem a szomszédba - azóta is remélem, hogy nem a macskában landolt. Mondjuk a többinél eltaláltam a táblát, de tök rossz volt, mert Trash ügyesebb volt benne, és ez duplakudarc volt, ráadásul - szokás szerint - őt meg sem kellett dicsérni, hogy elszálljon magától.


Esküszöm legalább tízszer olyan jól szórakoztam volna, ha ő nincs ott. Mondjuk nem panaszkodom, mert jó kis este volt, és Jude is nagyon jó házigazdának bizonyult. Ráadásul szerencssére Trash és Norma elég hamar elmentek aludni, vagy... valamit csinálni... nem is nagyon érdekel.
Mi többiek még maradtunk Monopolyzni: Ben, Brandon, Fen, Dorothy, Jude, és Marsh, Jude öccse. Tök jó volt, olyan üzleteket bonyolítottunk le, abszolút freestyle volt a játék.
Hajnal kettő is elmúlt, mire lefeküdtünk, én meg 4:50-kor keltem, hogy elérjem a buszomat Redridgebe.


Ma újra hétfő van.
Új ciklus, új események, új élmények sorozata.

Szerző: Dreamer | Mikor: 2015. szeptember 14. | Hozzászólok |

 

Fóbiák és fantomok
~ A szellemirtás odabent kezdődik | 2015. Szeptember 3.

 

Labirintusom omladozó falai közt sötét, kísértetlakta erdő húzódik. Bár messze nincs rajta a térképeken, és nem állnak körülötte figyelmeztető táblák, épeszű ember nem merészkedik ide fegyvertelenül.
A területhez közeledve a félelem keserű szaga tölti meg a levegőt. Varjak sikolya visszhangzik a rideg sziklák köveiről, a fekete felhők trónusán koponya alakú Hold vigyorog. Az erdők karóvá száradt fáinak törzsén szellemkígyók tekeregnek, életet szívva az egykor békésen burjánzó növényzetből. Ágaik közt óriáspókok szövögetik láthatatlan hálóikat, az avarban páncélos csontvázak zörögnek.
A sötétség teret követel magának, mi pedig korlátokat építünk, hogy megvédjük tőle világunk még érintetlen részeit.


Gátlásoknak hívjuk ezeket a falakat, amik birodalmunk őrtornyait képezik, jelezvén a határt a külvilág felé, hogy óvatosabbak legyünk. Olykor azonban egy kiterjedt útvesztő részeit alkotják, ami nehezíti a saját világunk és a külvilág közti közelekedést.
A labirintus falai közt szarvas démonok rejtőznek. Néhányan közülük, a Fóbiák, őrt állnak az útvonalakon, akadályozva életünk kisebb-nagyobb területeit.

 

Gyakran mondják: "Nézz szembe a félelmeddel!" ami pofonegyszerűnek tűnik, elvégre szinte az összes valamirevaló filmben elhangzik egyszer, miután főhősünk rendszerint megmenti a világot egy katasztrófától, és aztán minden rendben van.
A való életben azért nem ennyire egyszerű megszabadulni egy Fóbiától. Kezdjük ott, hogy sokszor nem annyira magától értetődő felismerni ezeket a démonokat.
Az elménk inkább hasonlít egy iszapos, hínáros tengerhez, színes korallzátonyokkal, rejtélyes kagylókkal és a mélyén lapuló tengeri szörnnyel, mint egy belvárosi park tiszta vizű, sekély kis tavához, amiben legfeljebb eltévedt aranyhalak úszkálnak.
Egy hatalmas birodalom kastéllyal, erdővel, a várost átszelő folyóval és számos búvóhellyel, ezért nem olyan könnyű eligazodni benne, még akkor sem, ha a saját országunkról van szó.
Nem is beszélve a tudatalattiról, ami egyenesen idegen terep a számunkra, és alapjáraton nem túl sok befolyásunk van felette.
Térkép és iránytű a minimum kötelező felszerelés.

 

Én például Ron Weasleyhez hasonlóan az arachnofóbiások csapatát erősítem.
Például már az feszültséget kelt bennem, ha képet látok nyolclábú barátainkról, vagy ha a filmben, amit nézek óriásméretben szerepelnek - lásd: Titkok Kamrája - de az itthon előforduló jóval kisebb példányokat sem szívesen közelítem meg egy adott távolságon belül.
Ez mondjuk nem egy extrém dolog, gyakorlatilag az egyik leggyakoribb fóbia a világon, mégis sokan jól szórakoznak rajta, vagy épp nem értik az eredetét. Én sem.


Ennél azért vannak összetettebb dolgok is.
Egy ideje azt érzem, hogy a maximalizmusom is kezd már-már nem egészségessé válni, és blokkolni bizonyos tevékenységeket az életemben. Nem tudom létezik-e ilyen, de úgy érzem félek a hibáktól, más-más erősséggel az életem különböző területein.
Bűntudatom van, ha hibázom, különösen akkor, ha nagyon odafigyelek arra, hogy ne tegyem, de mégis összejön. Számomra ez egy jelentős kudarcélmény, és olykor nehéz újra és újra felvenni a kesztyűt.


Sok dolog az ember életében a gyerekkorra vezethető vissza.
Általában mind a család, mind az iskola hozzájárul ahhoz, hogy a gyerekek a hibákat ne az élet természetes velejárójaként, hanem valamiféle kerülendő, ördögi dologként értékeljék, ami megalázó, és amitől kevesebbek lesznek.
Nem voltak hatalmas traumáim gyerekkoromban, de sok olyan hatás ért a családból vagy az iskolából, amik olyan viselkedésmintákat ültettek belém, amik most nem szolgálják a javamat. Falun nőttem fel, ahol némileg más az értékrend, és nagyjából mindenki ismer mindenkit, vagy legalább a szüleidet. Számtalanszor összehasonlítottak másokkal, ezért hiába örülök annak, hogy orvosnak tanulhatok, mindig meg lesz bennem az a tüske, hogy nem lettem favágó, vagy egy ügyes kezű bútorasztalos.
"Bezzeg a Smithnek a fia... húúú az igen... úgy csapja a fát, mint ha baltából lenne a keze!"


Mindegy mi miatt nem vagyunk elégedettek önmagunkkal, és kinek vagy milyen hatásnak köszönhető ez a gátlás, de nem egyszerű változtatni felnőttként azon, ami gyerekkorunkban beépült az értékrendünkbe. Az önutálatra való hajlamot például nem lehet azzal kezelni, hogy: "Ne marcangold magad!" hanem fel kell deríteni a forrását, és kihúzni a gyökerét, ami sokszor nem megy egyedül.
Sokan mégis úgy gondolják, hogy egy egyszerű felszólító mondattal percek alatti pálfordulások érhetők el egy másik embernél.

 

Ami a Fantomokat illeti, már több éve visszatérő álmom az, hogy kiesik az egyik fogam. Mindig ugyanaz: a jobb felső 6-os. Egyszerűen mozogni kezd, majd kihullik, én pedig érzem a kiesett fogat a számban, érzem, ahogy az ínyemről meleg vér csordogál, és érzem azt is ahogyan fáj.
Majd mikor felébredek, elégedetten nyugtázom, hogy ébren nyoma sincs semmilyen fájdalomnak, és nincs probléma a fogammal sem evés, sem fogmosás közben.
A fantomfájdalom kifejezést bár nem erre a jelenségre használjuk, mégis érdekesnek tartom, ahogy az agy képes fájdalmat generálni miközben álmodunk.
Hogy ennek van-e valami jelentősége, nem tudom. Nem vettem észre, hogy különösebben félteném a fogaimat. A fogorvostól sem féltem soha, és valahogy mindig megúsztam a komolyabb beavatkozásokat.
Egyébként ezen kívül is előfordult már velem, hogy valamilyen pszichés dolog okozott nálam valós, szomatikus érzetet: zsibbadást, fájdalmat, aminek azonban semmi szervi oka nem volt.

 

De nem csak érzetekkel, hanem érzelmekkel is működnek. Amikor látszólag már megoldódott egy probémád, mégis visszatérnek a hozzá fűződő érzések. Ilyenkor inkább csak valaminek az emléke kísért, és okozza azt az érzést, mint ha még most is csalódott, féltékeny vagy szomorú lennél.
Nem találod a forrást, de valahonnan tör fel a víz, utat törve a kastélyodba: beszivárog az ajtók alatt, átáztatja a mennyezezet, szétrepeszti a falakat...


Félsz, szenvedsz, remélsz, segítségért kiáltasz, vagy épp társra találsz, aki veled mehet az útvesztőben.
De egyedül a te fáklyád az, melynek lángja képes elűzni a falak közt bújó démonokat.

Szerző: Dreamer | Mikor: 2015. szeptember 3. | Hozzászólok |

 

A széllovas érkezése
~ Nem egyszerű a visszatérés | 2015. Augusztus 4.

 

Nem mutatkozom be.
Vannak akik már ismernek, leszek akik felismernek, és olyanok is biztosan, akik majd szívesen megismernek, és tudom, hogy mind meg fogják érteni, amikor azt mondom: nem szeretem a bemutatkozásokat.
Nem ez az első, és nem is az utolsó bejegyzésem, és nem szeretek kötelező köröket futni.


Annyit azért mégis illik megemlítenem, hogy két régi-új jóbarátom, Valentine és Jacob bátorítása és támogatása nélkül Thunderland nem nyitotta volna meg újra kapuit.
Szinte egy év telt el az utolsó bejegyzésem óta, ami előtt újabb másfél. Mondhatni azóta, hogy végzős lettem a gimiben, nem vezettem rendszeresen blogot.


Most egyetemre járok, másodéves leszek, a másodév nálunk a vízválasztó. Ezért nem tudom mennyire leszek aktív. Nem tudom milyen lesz az életem, és mennyire fogom igényelni azt, hogy idepingáljak néhány foltot belőle. De hát nem is kell mindent előre tudnunk.
Az elmúlt egy évben rengeteg minden történt velem. Mondjuk úgy: ha blogoltam volna, tudtam volna miről mesélni. Persze, sosem volt eseménytelen az életem, de az utóbbi év igen sok meglepetést tartogatott, és nem csak az egyetemkezdés miatt.
Összességében: nagyon sok új embert megismertem, akikkel igen jó kapcsolatom alakult ki. Számos rejtett tulajdonságom, és képességem látott napvilágot, vagy fejlődött tovább, ezért már nem tudom azt mondani, hogy teljes mértékben ugyanaz az ember vagyok, aki itthagyta egykor ezt a világot.
Lettek új barátaim, lettek akikkel elmélyült a kapcsolatom, lettek akikkel épp megszakadt, de olyanok is, akikkel visszatért onnan, ahonnan azt hittünk nincs visszaút.

 

Az egyetem első éve hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel tarkított utazás volt. A csoporttársakkal sok közös programot szerveztünk, a tanulmányaimban pedig igen szélsőségesen teljesítettem.
Az első vizsgaidőszakom elég húzós volt. Rutintalan vizsgázóként balszerencsés kezem mindig kiválasztotta az egyiket, azon két tétel közül, amiket a legkevésbé akartam húzni, ráadásul sikerült a legszőrösebb szívű tanárokhoz kerülni, így szinte az összes első vizsgámon megbuktam, másodjára pedig mindegyiket 4-esre és 5-ösre javítottam ki.
Az egyik anatprofesszor jót szórakozott ezen: "Maga direkt csinálja, hogy előbb eljön megbukni, aztán másodjára meg ilyen jól felel?" - kérdezte fejcsóválva tanulmányozva az értesítőmet, és beírta a 4-est, ami az akkori csoportátlagban igen jónak számított, bár csak nekem kellett másodjára mennem vizsgázni.
"Hát... ilyen a szerencsém." - mondtam, és hálát adtam az Úrnak, amiért akkor és ott átmentem, mert már nem volt több időpont amire mehettem volna, így gyakorlatilag a félévem múlt rajta.

 

Második félév hasonlóan indult. A szívdemót csillagos 7-esre tanultam meg, mivel a szív érdekelt a legjobban: rengeteg mindennek pluszban is utánanéztem, mégis a legrosszabb jegyet kaptam a csoportban (3/4), mert a negyedéves demonstrátorcsaj, aki vizsgáztatott, ő maga is össze-vissza keverte a dolgokat. (Pericardiumáthajlások, könyörgöm!)
Én meg persze voltam olyan hülye, hogy még le is álltam vele vitázni - persze normális hangnemben kiállva az igazamért - amivel nem tettem túlságosan pozitív benyomást rá. Azóta a folyosón sem köszön vissza. Hát, van ilyen.
A második vizsgaidőszakom az első utáni szenvedés és tapasztalatgyűjtés után simábban ment. Szervezettebb voltam és aránylag a szerencse is letudta a tartozását, így minden vizsgám elsőre sikerült, ráadásul szinte minden 4-es és 5-ös lett.


November óta albérletben laktam. Kezdetben egyedül, decemberben ugyanis egyik vizsgámról hazajövet a lépcsőházban megismertem leendő lakótársamat, a 32 éves Ivant, aki vadidegenként leszólítva egyszerűen közölte velem, hogy innentől kezdve velem fog lakni. Olyan szép hátast még életemben nem dobtam.
A háttérben az állt, hogy a mindig korrekt és egyenes exfőbérlőm, Muriel - aki ráadásul a rokonom - elfelejtett arról informálni hogy úgy döntött nem vár tovább arra, hogy találjak én lakótársat magam mellé és meghirdette a másik szobát a tudtom nélkül. Így egyszer csak az a fura szituáció állt fent, hogy ők már megnézték közösen a szobát - ami Ivannek nagyon tetszett - és minden egyéb bejelentés nélkül feljöttek a lakásba aláírni a szerződést, úgy hogy közben az öltönyt alig bírtam valami kényelmesebbre cserélni.
Nem tetszett a dolog, és eleinte nem voltam túl barátságos újdonsült lakótársammal, de valójában a szituációra, és Murielre haragudtam, nem rá. Viszont kénytelen voltam megbarátkozni a helyzettel.

 

Ivan megígérte, hogy nem fogom őt sokat látni. Ez a munkarendje és a szokatlan alvásigénye miatt így is volt, ellenben nagyon is éreztem, hogy nem vagyok egyedül a lakásban.
Januárban csak vizsgázni jártam fel, de amíg nem voltam ott, úgy tűnt, senki sem takarított a lakásban. A gyorsan hízó porcicák elárvultan nyávogtak utánam a folyosón, a megtelt szemeteszsák kistestvére a kuka mellett strázsált, a háromhetes töltött paprikának lába kelt a hűtőben, és akkor egy szót sem szóltam a szobájáról, amihez képest az oroszlánbarlang egy kertvárosi drogéria volt, még zárt ajtók mellett is. A személyével nem volt bajom, bár közhelyes témákról beszélgettünk, azt is kb. abban a másfél percben, mikor a másikunk hazaért.
Mikor februárban elbocsátották, szinte azonnal átvette a helyét az öccse, Teddy, annak ellenére, hogy Muriel megígérte, hogy ha Ivan elmegy, elsőbbséget élvez akit én találok a helyére.
Lenyeltem, mert arról volt szó, hogy csak ideiglenes megoldás a részéről, és egyébként sem voltam abban a helyzetben, hogy jogosan elégedetlenkedjek.

 

Teddyvel sem barátkoztam meg könnyedén, és bár bátyjánál egy fokkal tisztább volt, ha kezdetben nem kezdeményezem a vele való beszélgetéseket, akkor egész végig úgy éltünk volna egymás mellett egy lakásban, mint két idegen. Ja, várjunk csak. Mert utána úgy is éltünk.
Fél év alatt a nevemet nem tudta megjegyezni - pedig még számot is cseréltem vele - és arra sem méltatott, hogy beköszönjön ha hazaér. Utáltam otthon lenni a lakásban, ha nem volt muszáj nem tartózkodtam otthon, és akkor is főleg a szobában voltam, hogy elkerüljem a kínos csendeket. Egész végig feszélyezve éreztem magam, tanulni se nagyon tudtam otthon.
Megoldási kísérletként egyik barátomat, Annet akartam odaköltöztetni a helyére, mert tudtam, hogy lakást keres, de Muriel - korábbi ígéretét megszegve - egyszerűen visszautasította a kérésemet.
A 7 hónapig, amíg ott laktam a lakásában, folyamatosan az orrom alá dörgölte, hogy mekkora segítség volt a részükről ez az egész, számos alkalommal feljárt a lakásba, akkor is ha egyiken sem voltunk otthon, holott a szerződés világosan kimondta, hogy hiába övé a lakás, a lakókkal való egyeztetés nélkül nem jöhet fel.


Ez, és még sok más, ennél sokkal durvább cselekedete és egyébként meglehetősen "egyenes" jelleme vezetett ahhoz, hogy júliusban felbontottuk a szerződést, és kiköltöztem a lakásból.
Jelenleg továbbra is úgy néz ki, hogy Anne-nel fogunk együtt lakni.
Ha Mohamed nem megy a hegyhez...


A júliusom ezen kívül egy egyhónapos nyári gyakorlattal telt, amit itt nálunk vidéken, az Eastwoodi Miracle Fray Kórház kardiológiai osztályán töltöttem le egy csoporttársammal. Gyakolatilag ápolástan gyakorlat volt, de az orvosok is rengeteg dolgot mutattak nekünk: kardioverziót, pacemaker bemérést, (transoesophagealis) szív UH-t, mellkaspunctiot, dialízist, de a belgyógyra is lementünk colonoscopiát és gastroscopiát megnézni.
Mi magunk pedig vérnyomást mértünk, EKG-t csináltunk, inzulint adtunk be, illetve segítettünk, amiben csak kérték. Vért is vettünk, illetve centrifugáltunk, branült szúrtunk, astrupot vettünk, mindezt különösen a főnővér, Miranda jóvoltából, akinek nagyon sok mindent köszönhetünk.
Abszolút pozitív tapasztalatokkal gazdagodtam: mind a nővérek, mind az egyébként meglepően fiatal orvosok nagyon rendesek voltak velünk.
Egyedül a rezidens volt egy picit flegma, legalábbis úgy tűnt egyedül ő csinál presztízskérdést abból, hogy mi a fővárosból, és nem a Daystonei Egyetemről jöttünk, ahol ő végzett. Mondjuk azért vele sem volt akkora nagy baj, de nem is lopta magát különösebben a szívembe.

 

A betegek elképesztően örültek nekünk, volt aki még olyan vizsgálatokhoz is minket kért volna, amikhez még nem voltunk kompetensek. Többen Doktor Úrnak szólítottak, mivel a kavarodásban a kezelőorvosuknak néztek, és arról érdeklődtek, hogy valóban mehetnek-e már haza. (Hihetetlen, hogy milyen hatásra képes egy fehér köpeny és egy nyakba akasztott fonendoszkóp.) Ilyenkor természetesen felvilágosítottuk őket, hogy csupán repedező tojások vagyunk az orvostudomány fészkében, mire jókívánságokkal halmoztak el a jövőre nézve. Utolsó napunkon az egyik beteggel beszélgetve, hallottam amikor azt mondta a lányának rólam:
"Még a mosolya is gyógyít."
Hihetetlenül jó érzés volt. Sokszor nehezen éltem meg, hogy elsőéves kis kezdőként a többletérdeklődésem ellenére sem tudok méltó partnere lenni az ott dolgozó dokiknak, és ezért gyakran csalódott voltam. Hiába mondta bárki is, hogy ezt még nem is kell tudni, én siettettem volna az időt, amikor már tanulunk patológiát, belgyógyászatot, kardiológiát...

 

De mivel az időben nem utazunk, ezért a hozzáállás és a fogadtatás volt ami sokat segített. Néha nem is tudja az ember mennyit tud segíteni egy jó időben elhangzott dicséret. Amikor éreztetik az emberrel, hogy van értelme és haszna annak amit csinál, főleg, ha már ott tart, hogy elindult álmai útján, és keresi a jeleket, amik ebben megerősítik.
Szűk volna a bejegyzés kerete ahhoz, hogy hűen visszaadjam mindazt, amin az elmúlt egy évben történt velem, de igyekszem folyamatosan csepegtetni, és időnként vissza-visszautalni erre az időszakra.

Szerző: Dreamer | Mikor: 2015. augusztus 4. | Hozzászólok |