A nem hiányzó darab
~ Idegen nyúl a kalapban. | 2016. Augusztus 4.

 

"Egy régi mondás szerint senki sem választhatja meg a családját. Elfogadjuk, amit a sors adott, és tetszik vagy sem, szeretjük őket vagy sem, megértjük őket vagy sem, megbirkózunk vele.

Egy másik ősrégi tanítás szerint a család, amibe születünk, csak afféle kiindulási pont: etetnek, öltöztetnek, és vigyáznak ránk, amíg készen nem állunk arra, hogy kilépjünk a való világba, és megtaláljuk a magunk törzsét."

/ Grace klinika /

Ez az az idézet, aminek a jelentését sokkal hamarabb átéreztem, mint ahogy rátaláltam volna ilyen szépen megfogalmazva.


Szinte napra pontosan két éve volt, mikor már tudtam, hogy felvettek az egyetemre, és egy hónapon belül elkezdődik az életemben valami új, valami ismeretlen.
És tudtam azt is, hogy az ismerős életemből nem sokat vihetek magammal az emlékeimen kívül. Új emberek, új lakás egy új városban, új tanulmányok, új megpróbáltatások, új kalandok... minden új. A világ extrovertált háromnegyede számára mindez csupán izgatottságot jelent, számomra azért szükség volt néhány hét lelki felkészülésre, mielőtt összeszedtem a motyómat, és kimetróztam a South Gatehez ahol több ismeretlen ember várt, mint amennyit egész gimi alatt megismertem.


Akkoriban kezdtem el nézni a Grace klinikát, ami sokat segített a változások előtt. Nálunk az orvosin elég általános, hogy legtöbbünknek van kedvenc orvosos sorozata, hiszen egyaránt kikapcsol, de azért valamennyire benne is tart a forgásban.
Mondjuk a Dr. House, a Dokik és a Vészhelyzet mellett talán kevésbé népszerű, de számomra valahogy ez mindig is egy különleges sorozat volt, nem csak valami, ami mellett bambulok és csorgatom a nyálam, amikor egy fárasztó nap után már felállni is nehezemre esik a kanapéról.
Az érettségi évében ismerkedtem meg mélyebben a sorozattal, épp ez ment a tévében, mikor a "pihenőidőmet" töltöttem. Aztán akkor nyáron elkezdtem nézni az elejétől.


Hamar azonosulni tudtam az egész feelinggel, hiszen a sztori középpontjában nem már befutott szakorvosok állnak, hanem frissen diplomázott orvostanhallgatók. Újoncok, mint én.
"Gyakornonok. Senkik. A sebészeti tápláléklánc legalja."
Volt bennem egyfajta izgalom, hogy vajon milyen emberek vesznek majd körül?
Ki lesz az a nagyjából 16 ember, akivel hat éven át gyakorlatilag az életemet fogom tölteni? Ez azért elég meghatározó.


És ahogy Meredith, Alex, George, Izzie és Cristina összebarátkoztak, úgy később én is barátokra találtam a csoporttársaim között. Valahányszor attól féltem, hogy halasztanom kell, akkor nem csak amiatt féltem, hogy egy évvel többet kell lehúznom az amúgy is hosszú képzésből, hanem attól is, hogy elvesztem őket, akikhez kötődöm és ragaszkodom.
Mind ezeknek a kapcsolatoknak, mind a hivatásomnak jelképe volt ez a sorozat.

 

Egész életünkben a helyünket keressük. A szerepünk az életben. Magunkhoz hasonló embereket, társakat, akik megértenek és elfogadnak. Környezetet ahol jól érezzük magunkat, ahol önmagunk lehetünk, és nem kell rejtőzködnünk. Elvégre egy kisebb lelki szenvedéssel felér, amikor azt érezzük, hogy képtelenek vagyunk kifejezni magunkat a világ felé, és a világ máshogy lát minket, mint amilyenek vagyunk.
Azt hiszem a család tényleg egy indulópont. Ők a START mező életünk társasjátékában, ahonnan elindulunk, és ahová visszatérünk, amikor kiütik a bábunkat és nem dobunk egy újabb hatost.
A család szeretete egyszerű biológia. Azért szeretnek, mert az ő DNS-ük furcsa keverékei vagyunk, és mert kiskorunk óta ők neveltek minket. Ez valahogy egy alaptörvény. Nem azért szeretnek akik vagyunk, hanem azért, mert az övék vagyunk.
Egyikünknek sincs sok választása a dolgokban. Nem igazán történik meg az, hogy felnövünk, majd rájövünk arra, hogy nem vagyunk kompatibilisek a szüleinkkel, ezért már nem szeretjük egymást.

 

Aztán huszonévesen sokan arra ébredünk, hogy napi szinten együtt élünk olyan emberekkel, akikhez a rokoni kapcsolat tudata nélkül valószínűleg hozzá sem szólnánk, ha elmennénk mellettünk az utcán.
Nem vicces egy kicsit?
Kézenfekvőnek tűnik, hogy az egy fészekből származó emberek biztosan nagyon hasonlóak, mert hát a genetika, és a nevelés általában rásegít arra, hogy a gyerekek nagyon hasonlítsanak a szülőkre, és átvegyék az ő rossz vagy jó tulajdonságaikat.
De nem. Nem ennyire kézenfekvő.


Mindez a tény semmit sem von le abból amit érzek feléjük. Tisztelem és szeretem a szüleimet, hogy támaszt nyújtanak nekem, és tudom, hogy én is támaszt nyújtok majd nekik, ha már öregek lesznek. De ezzel csupán lelkiismeretem egy íratlan törvényét tartom be. Szeretem a szüleimet, mert szeretnem kell őket, és ők szeretnek, mert szeretniük kell engem. Lehetünk bármilyenek, ez belénk van kódolva.
De az ember élete során elkezd vágyódni olyan emberek után, akiken nem lóg ez a bilincs. Akik azért szeretnek minket amilyenek vagyunk, nem pedig ennek ellenére. Akik félszavakból is megértenek és feltétlenül elfogadnak minket, és nem azért, mert nem tehetnek mást, hanem épp azért, mert választásuk van.
És ők minket választanak.


Sokszor arra gondolok, hogy teher vagyok a szüleimnek.
Egyrészt anyagilag, mert úttörője vagyok egy olyan útnak, amit előttem senki sem járt be a családban. Másrészt, mert egyáltalán nem egyeznek az elveink az élet dolgairól. A hozzáállásunk az élethez, a céljaink, a vágyaink, az ízlésünk, az érdeklődési körünk, a vitakészségünk... mind mind a lehető legkülönbözőbb egymástól.
Azoknak a szülőknek, akiknek a gyerekük éppen olyan, vagy legalábbis hasonló mint ők, kevesebb gondjuk akad a nevelés során, mint akiknek a szöges ellentétük. És a gyerekek is teljesen máshogy viszonyulnak a szüleikhez, és ez egész életen keresztül megmarad.
Sok csoporttársam anyukája vagy apukája a legjobb barátnője vagy haverja is egyben. Az elsők közül értesülnek a legtöbb dologról, mindig kikérik a véleményüket, és ez a legtöbb ügyben hangsúlyosnak is számít.
Nálunk ez nem kifejezetten jellemző. Nem egy barátom van aki többet tud rólam és a dolgaimról, mint a szüleim, akik bizonyos dolgokat nem értenek meg, vagy teljesen máshogy kezelnek.


Ezért a családi kapcsolat sokszor teher. Eltűrnek egy embert a hátukon, a házukban, holott az sokszor teljesen érthetetlenül viselkedik, életvitele, véleménye az esetek többségében különbözik az övéktől, nem értik az érzelmeit, a gondolkodását.
Rájöttem, hogy valójában sajnálom a szüleimet, hogy mindig is nagyobb kihívás voltam számukra, mint amit mintaként látok a legtöbb ismerőseimnél. És itt most nem a lázadó kamaszkorról beszélek, mert ezen többnyire mindenki végigmegy, és ennek nem főként a szélsőségesen ellentétes tulajdonságok az okai, hanem a hormonok.


Nem csak a családba, hanem az életbe is nehezen illeszkedtem be, és sokszor még most is nehezen találom a helyem. Néha úgy érzem magam, mint egy puzzledarab, ami sehogy sem illik a képbe, de ott volt a dobozban ezért valahová mégis bele kell erőltetnünk.
Egész életem során attól tartok és félek, hogy meg kell változnom ahhoz, hogy a kép részese legyek. Hogy olyan előnyökhöz jussak, amik másoknak talán természetes, nekem viszont le kell mondanom a saját tulajdonságaimról, mert azok nem szolgálják a kép szépségét.


Szomorúnak tartom amikor el kell adnunk magunkat, ahelyett, hogy önmagunk adhatnánk.
Egy barátom azt mondta, szerinte azért nem találok magamnak párt, mert a társkeresős képeim nem elég jók. Rossz a megvilágítás, a helyszín, nem mosolygok, és a hideg színek dominálnak. Az emberek többsége pedig - tapasztalatból - magabiztos, életvidám, nyitott, humoros embereket keres.

Szóval, ha te nem ilyen vagy, akkor két lehetőséged van:
1. Rágcsálhatod a párnád sarkát azon gondolkodva, hogy hol rontottak el téged, mert tízezerwattos mosolyod nem tükrözi a szivárványt
2. Stílust váltasz, magadra aggatsz egy kis művidámságot és életnagyságú figuraként lépsz elő egy divatmagazinból.


Persze szélsőséges példát hoztam, mert ezek alapján úgy tűnhetek, mint valami sötét, zárkózott, depressziós fickó, pedig valójában csak arról van szó, hogy hosszútávon borzasztó fárasztó akár 2 percig is előadnod magadat olyannak, amilyen nem vagy, csak mert a másik ezt akarja látni.
Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok jókedvű, de az életvidám erős jelző rám nézve. Vagy nem azt jelenti, hogy nem vagyok barátságos, de egy hosszú skálán inkább zárkózott vagyok, mint nyitott. Én megteszem amit tudok, hogy vonzóbbnak, "emberibbnek" tűnjek, de nem tudok az elveim ellen cselekedni, miközben azt vallom, hogy elsősorban mindenkinek önmagát kellene adnia, ahelyett, hogy játssza a nagymenőt.

Mint Trash a múltkori közös vacsorán, amikor rögtön magára vonta a figyelmet, és fennhangon mesélte a csak szerinte érdekes sztorijait.
Gyakorlatvezetőnket hívtuk meg egy olasz étterembe, csak ő utolsó pillanatban lemondta, hogy mégsem tud jönni. Így nélküle mentünk el, kicsit olyan volt mint egy szülinap, amiről hiányzik az ünnepelt, de jó volt látni a többieket. Utána átugrottunk a Griffinbe kicsit kötetlenebbül beszélgetni, majd sétáltunk a hídon.
Másnapot Leiával töltöttem, kajáltunk, vásároltunk, majd végül náluk filmeztünk. Egy héttel később Dylannel és Marcoval is eltöltöttem egy hasonló délutánt és estét, végül ott is aludtam náluk Chestervilleben.


Tegnap pedig Eastwoodban Levandrával és Sollal találkoztam. Segítettem Levandrának telefont választani, kávéztunk a Danwell téren, és sétálgattunk a városban.
Ilyen és ehhez hasonló találkozókat szoktam szervezni mostanában, ennek kedvez az, hogy itthon is vagyok és a Fővárosban is, mivel időnként fel kell járnom dokihoz kontrollra. Egyébként meg olvasok, jelenleg a harmadik könyvet abból a trióból amit a karácsonyi ajándékutalványomból vásároltam még a vizsgaidőszak végén. Azaz Alexandra Bracken - Sötét elmék c. könyvét. Sol ajánlotta a könyvet, tegnap sokat beszélgettünk róla, ugyanis nem csak neki, de nekem is nagyon tetszik.
Szörnyű lehet egy olyan világban élni, ahol üldöznek, izolálnak vagy megölnek azért, mert van egy különleges képességed.


Bár valamilyen szinten még társadalomkritika is lehet, elvégre valahol a mi világunk is hasonló, csak itt kifinomultabb eszközökkel pusztítják a kreativitást, és építik le azoknak az embereknek az egyéniségét, akik egy kicsit is kilógnak abból a bizonyos sorból.

 

Szerző: Dreamer | Mikor: 2016. augusztus 4. | Hozzászólok |

 

Krónikáskönyv
~ A múlt meséi. | 2016. Július 3.

 

Elég rég nem jelentkeztem.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire érdemes egyáltalán. Hányan olvashatják a szedett-vedett soraimat? Van-e bármi értékelhető, bármi tanulságos, vagy érdekes bennük, vagy csak egy földtől örökké elrugaszkodó, és oda soha vissza nem térő fiú ábrándja az egész?
Végül úgy döntöttem, hogy folytatom.


Talán a saját szórakoztatásomra. Ezt az új, lassan egy éves verziót feleannyian sem olvasták, mint a régieket, talán mert már nincs meg a "vadász-oldala" és nincs elég cserém, ahonnan elérhető lenne. Néhányan azért itt voltatok, és nyomot is hagytatok, és ezért hálás vagyok.
Nem tudom mi lesz a blog sorsa a következőkben, bár megszüntetni biztosan nem fogom, ahhoz túl sokat dolgoztam vele.
Talán egy rejtett kis sziget lesz valahol a világháló közepén, amit megtalál majd valaki, ha szüksége lesz rá. Egy fekete láda egy barlang mélyén, aminek kulcsait továbbra is megoszthatom majd azokkal, akiket érdemesnek tartok rá.


Néha nem érzem a kényszert, hogy írjak, úgy pedig nem lehet. A naplóimba se írtam soha rendszeresen, vagy ha igen, az legfeljebb külső kényszerből jött.


Emlékszem, a legelső naplómat akkor kezdtem el írni, amikor másodikos voltam. Kívülről talán az volt a legkülönlegesebb az összes utódja közül. Tudjátok, ez a lelakatolható kis nyomorúság, amibe 8 éves fejjel igazán felemelő érzés volt firkálni, és abban a tudatban a gazdájának lenni, hogy akkori hatalmas titkaim teljes biztonságban vannak, amíg csak én tudom hol van a kulcs.
Iskolaidőben kezdtem el írni, és két bejegyzés volt benne összesen. Így kezdtem: "Második osztály első napja... második napja." Majd ezekkel felhagytam, és egy-egy oldalt írtam az összes osztálytársamról, és egy olyan tulajdonságukról, ami a leginkább jellemzi őket. Még pontoztam is őket megadott szempont alapján: "Őszinteség, bátorság... stb."


Aztán negyedikben kötelezően kellett naplót írni. Még az akkori osztályfőnökünk olvasott valami cikket, hogy ez mennyire jót tesz a gyerekeknek.
Általában komolyan vettem a rámbízott feladatokat, ezért igyekeztem mindennap írni valamit. Persze egy 10 éves gyereket általában nem ért annyi inger, hogy naponta változatos dolgokról számoljon be, és akkor még az érzelmi világom sem volt annyira színes, de a többiekhez képest jóval részletesebb bejegyzéseket írtam, és többet foglalkoztam az egész projekttel.
Ezért az osztályfőnök utólag meg is dicsért, ugyanis mindenkinek a naplóját bizonyos időközönként beszedte és elolvasta.


Felső tagozatban már senki nem kényszerített erre minket, és akkor valahogy ez az egész hiányzott is az életemből. Időnként azért szükségét éreztem amikor megharagudtam valakire, és változatos káromkodásokkal tarkítottam egy egyoldalnyi szöveget a kockás Garfieldos füzetemben.
Sosem voltam lobbanékony természet, vagy legalábbis az a bizonyos tűz csak odabenn gyúlt lángra. Ott viszont égetett. Gyerekkorom óta hihetetlen szenvedéllyel tudtam egyaránt szeretni és gyűlölni az embereket magam körül, általában jobban - mondhatni indokolatlanul - mint ahogy azt talán megérdemelték.



Az általános sulis ballagásom körül találtam meg egy általam akkor "Nyilvános naplónak" nevezett, megsárgult, keményborítós könyvecskét. Határidőnapló lehetett: az év minden napjának volt önálló oldala volt, bár volt ami már ki volt tépve. Talán nagyapám unokahúgáé volt, legalábbis az egyik oldalon egy rövid írás is olvasható volt, kisiskolás betűkkel, egyfajta bemutatkozásként.
A könyv elején ceruzával kapart történet kezdődött, amit nagymamám írt. Mai nyelven egyszerű, való életbeli Young Adultnak indult, de már a pár oldalnyi bevezetés után azok az oldalak következtek, ahová unokanővérem rajzolt táblázatokat szótár gyanánt amikor nyelvet tanult.
Izgalmasnak találtam a gondolatot, hogy ha már annyi mindenki írt a könyvbe, talán hátrahagyhatok valamit a következő generációknak. Szóval ez lett az én "Nyilvános naplóm" egy rövid ideig.
Később főleg arra használtam, hogy fantasy karakereket rajzoltam és jellemeztem, vagy azzal szórakoztam, hogy lejegyzem a beszélgetéseket amik körülöttem zajlanak.



Gimibe bekerülve szintén írtam néhány bejegyzést a Nyilvános naplóba. Az első néhány gimis napomról, arról hogyan tévedtem el Eastwoodban, és hogyan alakultak a kapcsolataim a gólyatábor óta. Aztán rájöttem, hogy talán túl részletesen írtam le pár dolgot ahhoz, hogy ez továbbra is nyilvános maradhasson, ezért kitéptem néhány lapot.
Az egyik fél a könyvben rögzülve maradt, a másikat pedig elrejtettem valahol a nagyiék házában. Az párban lévő felekre ugyanaz a jel került, hogy megtalálva megtalálva egyszer majd összeileszthetőek legyenek.


Szintén kilencedikben kezdtem el saját naplót írni. Egy A5-ös füzet volt, hamar be is telt. Ebbe valóban minden nap írtam, de akkor az új közegbe való beilleszkedés, és a sok újdonság miatt volt is miről mesélnem. Ráadásul akkor voltam életemben először szerelmes.
Minden egyes eltelt hetet összegeztem, és leírtam a terveket a következőre. Kivel kell többet beszélgetnem, kedvesebbnek lennem... stb. aztán szigorúan pontoztam, hogy mennyire sikerült teljesítenem őket.


Valamivel később elkezdtem egy A4-es spirálfüzetet is, mikor a másik betelt. Akkor sok változás történt az életemben. Volt egy barátom, akivel megromlott a kapcsolatom. Árulónak tartottam, és ő is engem, amiért azt hitte továbbadtam egy titkot valakinek, ami nem volt igaz. Kaptam egy fenyegető levelet is egy sátánista barátjától, nem sokkal karácsony után, amiben a saját dobogó szívem kétes sorsa szerepelt, miután kitépték azt a mellkasomból.
Bár látszólag csak egy kevésbé problémás 15 éves voltam, valójában még javában kerestem magam, és nem mindig a megfelelő helyen. Így utólag belátva nem mozogtam teljesen jó körökben, ami az akkori ismerőseim hitvilágát és szokásait illette. Mivel azonban akkor ismertem meg az egyik legjobb barátomat is, mindent egybevetve nem bántam meg, hogy valaha is bekerültem abba a közösségbe.
Sok más emberrel megszakítottam akkor a kapcsolatot, és letöröltem magam az összes közösségi oldalról, átmenetileg egy sokkal privátabb közegbe vonulva.


A törlés napján kezdtem el a már említett naplót írni. Éreztem, hogy nagyobb egyedüllétre van szükségem, és akkor kifejezetten jól esett, hogy kicsit magammal foglalkozhattam. Szó szerint tiszta lapot nyitottam.
Akkoriban tele voltak a bejegyzéseim egy reménytelen gimis szerelemmel, amit nem tudtam kellőképpen megélni és lassan függőjévé váltam.
Kellett egy pofon ami helyrezökkentett, majd mire végre kiábrándultam, elkezdtem szégyellni a régi írásaimat, és kitéptem a régi lapokat.


Azután pár évnyi szünet következett. Kilencedik végén elindult a blogom, a Thunderland legelső változata. Erről nem mesélek külön, az Armoryban már megemlítettem. Akkor inkább ezzel foglalkoztam. Remek terep volt, hogy kialakuljon a saját stílusom, hiszen egészen más, amikor az ember tudja, hogy az írásait mások is olvassák rajta kívül.
Bekerültem egy másik közösségbe, nagyjából onnan származtak az olvasóim. Itt ismertem meg sok olyan embert, akivel ma is jó barátok vagyunk.
A blogot a szakváltásig folytattam, addig 4 szériát élt meg, miután egy időre jegeltem.

Közben folytattam a naplóírást. Akkoriban újra megkörnyékezett a Tankcsapda "rohadt mágusa", így újra meg kellett találnom magamat az érzelmek forgatagában. Hosszú és korántsem kellemes időszak volt, de nagyon sokat tett hozzá ahhoz, hogy ma az az ember legyek, aki ezeket a sorokat írja.
Időközben rá tudtam állni a saját lábamra is. Leérettségiztem, véghez vittem egy komoly kreatív projektet, és kicsit rátaláltam önmagamra. Ennek ideiglenesen az volt az ára, hogy megromlott a kapcsolatom néhány emberrel, de utólag azt érzem hogy mindannyiunknak szüksége volt erre.
Ezt a naplómat 20 éves korom előtt fejeztem be. Egyre bensőségesebb bejegyzéseket írtam, egyre jobban ki tudtam fejezni a gondolataimat magam számára. Néhány helyre fényképeket is ragasztottam. Sokszor éreztem azt írás közben, hogy az egyetlen aki megért engem, az maga a napló, általa pedig én magam.
Talán ezért adtam neki nevet, megszemélyesítve őt, így szimbolikussá téve kettőnk különös kapcsolatát. Innentől kezdődött a névvel ellátott naplók időszaka.


Az újat már az érettségi utáni nyárral indítottam. Ő valamiért nem kapott nevet, ehelyett rúnákat rajzoltam bele. Bár egyetlen kép sem volt benne, talán az egyik legszebben megírt naplóm volt mind közül. Igazából ő volt a híd a gimis évek és az egyetem között, mindennel együtt, ami azon a nyáron történt velem, minden nosztalgiával és félelemmel vegyes vágyakozással ami az új életem felé kísért.


A következőt Asheerának hívták, ez az egyetlen naplóm, ami női nevet visel. Egy olyan füzetből lett átalakítva, amit már használtam korábban. Nagyjából 12 éves koromban mindenféle kitalált fantasys dolgokat írogattam és rajzolgattam bele, mitikus lényekről, fegyverekről és varázslatokról.
Lehet ezért kapta ezt a különleges nevet.
Az első egyetemi félévem van benne leírva. Itt is szenteltem egy bejegyzést annak, hogy értékeljem a kapcsolataimat az újonnan megismert emberekkel, és arról hogy hogyan változtak az első hónap után a gólyatáborihoz képest.
Talán az egyik legkiegyensúlyozottabb naplóm volt. Ebbe írtam először évösszefoglalót, és maratoni hosszú bejegyzéseket kézzel. Ekkor ugyanis rengeteg minden történt, ugyanakkor rengeteg érzelem is fűződött mindenhez. Valósággal filmszerű életem lett. A fenti lakásban eleinte nem volt velem a naplóm, ezért hétvégén írtam csak bele. Időnként, amikor hétköznap is igényeltem volna, akkor e-mail piszkozatban írtam le, ami éppen kikívánkozott.
Majd később magammal vittem rendszeresen, és szinte napra pontosan az első vizsgaidőszakom végén zártam le.


Ezután Darren következett. Gyöngybetűkkel, és hatalmas önvallomásokkal, meg életem talán legjobban sikerült rajzaival egy lóról, és egy szarvas démonról. Az utóbbi a saját démonaimat hivatott ábrázolni azokból az időkből, amikor számos fordulatot vett az életem, és egy kicsit saját magammal is meg kellett küzdenem.
Az egyike azoknak a daraboknak, amiket mégis szívesen olvasok vissza.
Tiszta gondolataim voltak, rengeteg spontán hasonlattal, amiket később egy másik füzetbe jegyeztem fel. Amikor őt olvasom, többé már nem egy gyerek fura mesevilágát, hanem egy komoly, felnőtt ember gondolatait és érzelmeit látom magam előtt.
Bár nem vékonyabb, mint a többi, mégis mindössze 2 hónap eseményeit tartalmazza.



Kistestvére, Shiver belső borítójára a következő mondat került: "Talán nincsen minden rendben." idézve egy the Grenma számot. Már nem emlékszem az alcím konkrét apropójára, de így beleolvasva egész beszédes nevet kapott. Remegés.
Valóban olyan, mint a vihar előtti csend. Mikor a szél megremegteti a hatalmas fák leveleit, de még nem zendül fel az ég dübörgő hangja, és nem cikáznak villámok a sötét felhők között.
A történet eleje gyógyulásról szól, a vége pedig a bizonytalanságba vész el. A szigorlat miatti feszültség és a rengeteg családi és baráti viszály közé apró kis szigetként ékelődnek be a nyári gyakorlatom élményei.
Vannak benne kitérők is. Számos dalszöveg, vagy saját vers követelt magának önálló oldalakat, amik akkor jobban jellemezték a hangulatomat, mint bármely konkrét bejegyzés.
Egy "Angyalposta" c. írás is született abból az alkalomból, amikor nagyon szerettem volna megosztani az akkori élményeimet a nagymamámmal, mesélni arról, hogy mivé váltam, mi történt velem, mióta nincs már velünk. Ezért ezt a bejegyzést neki címeztem.



A legújabb naplóm az Arrow névre hallgat, egy kilőtt nyíl díszeleg a borítón.
Az utolsó bejegyzését idén márciusban írtam, nagyjából félig telt csak be. Igazából inkább csak a nagyobb fordulópontok szerepelnek benne, azok, amikről többnyire itt is írtam: pl.: a betegségem, és az ezekhez fűződő gondolataim és a kétségeim azzal kapcsolatban, hogy vajon közém és az álmaim közé tud-e vajon állni mindaz, ami a testemben zajlik.


Egyelőre ezzel a kitérővel készültem, abszolút spontán íródott, mikor ideültem, nem tudtam mi lesz belőle.
Az elmúlt hónapok eseményeiről és a nyári tervekről talán egy újabb bejegyzésben mesélek majd. Magamat ismerve tudom, hogy nem fog átlagosan telni semmi.


Ha van dolog, ami egyszerre örömteli és bosszantó az életben az az, hogy sosem hagyja érintetlenül a lelkem.

 

Szerző: Dreamer | Mikor: 2016. július 3. | Hozzászólok |

 

Üres tarisznya
~ Ez minden amivel elmész. | 2016. Április 1.

 

Egyedül maradtam az albérletben. Anne hazament a hétvégére, nekünk pedig holnap ott a Karnevál.


Régen, mikor egyedül laktam, még a folyó másik oldalán, megállapítottam, hogy sokkal nyugisabb egyedül lenni. Nem kell alkalmazkodni senkihez, senki nem zavarja meg amit csinálsz, tiéd az egész lakás, és még a "közös lónak" sem "túros a háta": saját magad után még takarítani is szívesebben takarítasz.
Egészen addig, amíg huzamosabb egyedüllét után rádöbbensz, hogy nincs kihez szólnod, és nincs aki lefoglalja az egyébként nem feltétlenül ártalmatlan gondolataidat.

 

Mára nem terveztem semmit, legfőképp csak pihenést.
A héten eleget lapozgattam már az élettankönyvet, tegnap pedig Penny születésnapját ünnepeltük: a barátja meglepetés bulit szervezett neki. Fura volt, mert ő meg szervezett volna egy bulit magának ma estére, szóval mindenkinek ki volt adva, hogy ha elhív valakit, akkor "senki se érjen rá". Szegény meg csalódott volt, mert azt hitte senki nem jön.
Mi Leiával valamivel később csatlakoztunk, így sajnos lemaradtunk a nagy pillanatról, amikor a barátja lecsalta Pennyt a bár környékére. Állítólag még a könnye is kicsordult örömében.
Pool részen voltunk, bár a biliárdgolyók helyett inkább a tequila gurult, és szerencsére az a csapat volt lent, akivel szeretek lenni, így tök jól éreztem magam.
Van egy csoporttársam, Fay, akivel idén kerültünk egyre jobb kapcsolatba. Tetszik benne az őszintesége, és valahogy szimpatikus az - mint gondolom alapvetően mindenkinek - hogy hasonlóan gondolkodik a dolgokról, mint én. Sajnos kevés ilyen csoportos összejövetelen van ott, úgyhogy nagyon örültem, hogy ő is csatlakozott hozzánk.

 

Mivel emiatt nem is aludtam sokat, ezért ahogy mondtam: a mai a pihenőnapom volt.
Egészen addig, amíg nem láttam meg egyik ismerősöm idővonalán a következő cikket: "Ne játssz halottat! Így élj túl egy terrortámadást."


Én... nos... nem nézek híradót. Nem dugom homokba a fejemet, vagy zárom el magamat a környezetemet érintő eseményektől, és az erről szóló információáradattól, de kifejezetten nem keresgetek utána semmilyen hírnek.
Minden a balesetekről, gyilkosságokról, betörésekről, eltűnt emberekről meg hasonlókról szól. Ti is ismeritek a sztorit, hiszen évek óta mindenki erre panaszkodik, nem ragozom tovább.
Szóval nem érdekelnek a részletek. Tudomást veszek dolgokról, de el is vesznek valahol a fejemben, különösen a mindennapok teljesen más, "akut" ingerei között, és ez így van jól.
Nem reagálhatunk mindenre egyformán érzékenyen, különben megőrülnénk. Vannak dolgok, amiket el kell engednünk, vagy csak hagynunk kavarogni a tudatlanság sötétjében.


Ez az egész terrorcselekmény dolog számomra ilyen volt. Akárcsak az a héliumos lufi, amit 8 évesen vittem haza a vidámparkból, és egy teljes éjszaka a mennyezeten pihent, csak a zsinórja lógott a levegőben.
Aztán másnap reggelre kidurrant.
Csúnya ilyet mondani, de nem érdekeltek a támadások. Nem azt mondom, hogy nem érintettek meg, vagy hogy nem éreztem együtt, de nem foglalkoztam a témával. Nem kezdtem el cikkek meg videók után keresgélni, és nem érzek kényszert, hogy ezekről beszélgessek a barátaimmal, vagy a szüleimmel. Valahogy tudatlanul, de úgy kezeltem ezt az egészet, mintha egy buborékban lennék, és minden rossz ami tőlem távol történik, mintha egy másik világban létezne csak.
És kövezzetek meg, de én jobban éreztem magam ebben a buborékban.

 

Mindig, minden egyes fórumon, minden területén az életemnek azt mondtam: "Mindig jobb tudni, mint nem tudni." Ezt most is így gondolom.
Jobb tudni, ha megbuktál a vizsgán, mert egyszer úgyis kiderül, és minél előbb tudod meg, annál jobban tudod szervezni a többi dolgod.
Jobb tudni, hogy nem tetszel a srácnak / lánynak, aki neked tetszik, mert legalább nem eszed magad hónapokig a bizonytalanságban.
"Jobb félni, mint megijedni." De nem. Ezt jobb nem tudni.
Inkább elfejteném, hogy létezik ez a világban, hiszen mit érek el vele, ha félek tőle? Akkor jobb lesz? Akkor nem történik meg? Akkor fel tudok rá készülni? Akkor el tudok menekülni? Akkor életben maradok?
Talán lehet valamicskét növelni ennek az esélyét, de vajon adott szituációban mennyi esély van arra, hogy rajtam: fegyvertelen, védtelen, páncélozatlan emberen múlik a saját életbenmaradásom?
Alighanem ez csak ott, az adott pillanatban derülne ki. És nem, nem akarom tudni.

 

Miért nem?
Mert ha mindez sosem létezett volna a világban, és sosem hallottam volna ezekről, de ebben a pillanatban ahogy írom ezt a bejegyzést, egy eltévedt golyó átsuhan az ablaküvegen, majd belefúrja magát a koponyámon keresztül az agyamba, akkor talán fel sem fogom, hogy mi történik velem mielőtt meghalok.
Nem mondom, hogy jobb így távozni az élők sorából, de inkább most rögtön történjen meg ez velem váratlanul, mint hogy hátralévő életemben valahányszor úgy zárjam be magam mögött az ajtót, hogy komoly rettegés legyen bennem mikor az utcára lépek, hogy "vajon ez lesz-e életem utolsó napja?"


Ez olyan, mint ha saját magad ítélnéd halálra. Ülnél egy cellában a fal felé fordulva, miközben tudnád, hogy valamelyik nap elvisz a kivégzőosztag, csak épp azt nem tudnád, hogy mikor. Lehet, hogy a jövő héten, vagy két hét múlva, jövőre, vagy akár másnap?
Nem lenne idegőrlő?


Felelőtlenségnek tartjuk, ha az emberek azt gondolják, hogy velük márpedig nem történhetnek balesetek. Szerintem pedig szükség van arra, hogy az ember egy egészséges szinten ezt is higgye.
Kell a buborék, ami körülvesz minket. Kell az a remény, amivel éjjel beállítjuk az ébresztőnket, mert bízunk benne, hogy másnap fel fogunk kelni a hangjára.
Kell, hogy legyen egy hely, egy esemény, vagy egy személy, aki mellett biztonságban érezzük magunkat, mert enélkül paranoiásak lennénk.
Kell a bizalom a szeretteink felé. Kell, hogy higgyünk a Jóban!


Egyik ismerősömön egyszer végigfutott egy kisebb pánik a terrorcselekményekkel kapcsolatban.
Az ember ráébred, hogy huszonévesen még semmit sem tett le az asztalra, jóformán alig élt. Nyilván fél a haláltól. Talán nem is magától az esetleges fájdalomtól, hanem attól, hogy hirtelen elvágják élete fonalát, és minden terve, minden álma, amit kitűzött maga elé az életben végérvényesen elpusztulnak vele együtt.
Ezen kívül félünk attól, hogy a halál nem csak az életnek, hanem a létezésnek is a végét jelenti.
Ha egész létezésünk ehhez a korlátozott emberi élethez kötött, és miután a szívünk megszűnik dobogni, talán mi magunk is megszűnünk létezni, és nem leszünk többé jelen sehol semmilyen formában.


Bízom abban, hogy létezik Isten, vagy valaki, aki felülemelkedik a földi világon. Hiszek a Jóban. Hiszem, hogy van valami felsőbb és egyben mélyebb értelme az életemnek, ahogy mindannyiunk életének. Hogy okkal születtünk meg és okkal vagyunk jelen most is a Földön.


Mert mi értelme lenne élnünk, ha valóban csak az a néhány évtized áll rendelkezésünkre ezen a bolygón? Bármi jót teszek is az életemben, bármennyi pénzt, emléket, barátot gyűjtök össze, bárhogy is kihasználom az élet adta örömöket, igazából üres tarisznyával vonulok a sírba.
Nem lehet leírni mennyire szomorú és lehangoló érzés akár csak egy pillanatig is azt képzelni, vagy érezni, hogy semmink sincs. Semmi maradandó, semmi ami örök.
Nem viszem magammal a pénzemet, a kitüntetéseimet, még az emlékeimet sem, hiszen nem lesz semmim, amivel visszaidézhetném őket. Igaz, a szeretteim eljönnek a temetésemre, és talán az emberek élete, akiknek akár egy szóval is segítettem ezáltal jelentősen megváltozik. Tehát mondhatom azt, hogy: "volt értelme az életemnek."
De aztán ezek az emberek is meghalnak. Akkor mi értelme volt élnem, és segítenem valakinek, aki egyszer szintén meghal, és ugyanúgy elnyeli a nemlétezés?


Azt pedig nem tudom elképzelni, hogy nincs Isten akihez visszatérhetünk. És a legszomorúbb, hogy ezt egészen addig nem tudjuk teljesen biztosan, amíg oda nem kerülünk a halál küszöbére.
Szóval néha nagyon nehéz hinnünk, és bíznunk olyan dolgokban, amiket sosem tapasztaltunk meg igazán, vagy csak nem értjük, hogy hogyan is működik.


De úgy tűnik ez a remény az egyetlen, amit ebben az üresnek tűnő tarisznyában hordozunk magunkkal.

 

Szerző: Dreamer | Mikor: 2016. április 1. | Hozzászólok |

 

Méregfiola
~ Csordultig! | 2016. Március 24.

 

"Bármilyen tiszta is a pohár, mi a kedvenc italod rejti, elég egy csepp méreg a borba, s a torkodon akad a szó."

Vannak emberek, akiket néha fejbe vágnánk azzal a bizonyos zöld ággal, amire nem tudunk velük vergődni. Elég éppen két ilyen ember a társaságba, és az egész tönkreteszi a mindennapjaidat.
Két ember, akik már a jelenlétükkel ártanak neked, akikről senki nem gondolná, hogy valójában mennyire gonoszak, mert nincs az arcukra írva, és mert nincs annyi mersz bennük, hogy szemtől szembe támadjanak.


Az egyik kedvenc játékom szereplőire, a Heroes sötét elfeire emlékeztetnek. Az arctalanok. Az árnyék harcosai, akik mérgezett nyilakkal támadnak, rejtőközködnek a sötétben, csapdákat állítanak, és alattomosan, észrevétlen csapnak le az áldozataikra.


Persze bevallom én sem vagyok az az őszinte ember. Rengeteg titkom van, amit nem kötök más emberek orrára. Nem is tudom mitől függ ez. Néha csak érzek magam előtt egy láthatatlan falat egy határőrrel a kapu előtt, aki azt mondja: "Állj!"
És nem beszélek tovább. Ki sem nyitom a szám. Nem is érzek rá kényszert. Nem is jut eszembe mit akarnék mondani. Nem is jut eszembe mondani magamról bármit is olyan embereknek, akiket nem tartok "méltónak" rá. Ha akarnám sem tudnám áttörni a falat.
Viszont amit mondok, annak jelentése van. Nem hazudok rosszindulatból. Nem szövetkezek. Nem akarom, hogy valaha is kényszert érezzek arra, hogy leköpjem a tükörképemet.


Bár csodálkozom azon, hogy az a két ember miért nem tette még meg azóta, hogy elég csúnyán kijátszottak, utána meg mézes-mázasan a képembe dörgölőznek, mint ha mi sem történt volna.
Mondjuk amúgy is a közösség szélén vannak, az okoskodásuk, meg idegesítő viselkedésük miatt mindenki tart legalább három lépés távolságot tőlük.
Viszont egyedül én vagyok az, aki kifejezetten nem bírja a társaságukat. Meg tudom tenni, hogy elviselem őket, de rengeteg feltörő savat kell visszafojtanom. Nagyobb társaságban nem annyira zavar, szimplán nem foglalkozom velük, amennyiben ők sem kezdeményeznek beszélgetést.
De folyton ott a kényszer, hogy ha mégis, akkor tűrjek, mert ha feltör belőlem egy-egy bunkó megjegyzés - ami elő szokott fordulni - akkor a többiek számára én leszek a közösségromboló, két ilyen végletekig kedves és ártatlan emberrel.


Tudom, túl kellene tennem magam a dolgokon, de ha csak meglátom őket, folyton eszembe jut a kár, amit nekem okoztak, aminek még mindig meg vannak bennem a nyomai, miközben ők rajtam keresztül jutottak el valamihez, és az életük több, mint tökéletes.
De kész. Eldöntöttem, hogy kiiszom a poharat.
Nem fogok programokat lemondani csak azért, mert ők is tiszteletüket teszik rajta. Ha ők nem érzik kellemetlenül magukat, akkor nehogy már nekem legyen kellemetlen a társaságuk.
Ha kővé válok is, de nem leszek gyáva a Medúza szemeibe nézni.
Nem nyalogatom tovább a sebeimet.

Szombaton temetésre megyünk.
Egyre sűrűbbek mostanság. Kicsit kiábrándító, hogy valakinek meg kell házasodnia, vagy halnia ahhoz, hogy összegyűljön a család.
Régebben kedveltem az ilyen összejöveteleket - túl azon, hogy mégiscsak egy temetésről van szó - de jó volt találkozni rég nem látott arcokkal, akikkel, ha halványan is, de mégis összefűz valamiféle kötelék. Kicsit olyanok, mint az idegenek, de nem néznek rád fürkésző tekintetekkel hogy "Háh, most lecsekkollak ki a fene is vagy te?", mint mikor bemutatnak valakinek az egyetemen. Cserébe biztosan elmesélnek egy olyan sztorit pelenkás korodról, amire még a szüleid sem emlékeznek. Abszolút megéri. Szóval szerettem ezekre járni.


Ellenben most - ha már amúgy is a mérgeknél tartunk - kicsit keserű szájízt érzek, ha rágondolok.
Ott van például Muriel, nagybátyám felesége, aki ellehetetlenítette a lakhatásomat, miután finoman rákérdeztem, hogy le lehetne-e cserélni a 30 éves Nemtudokzöldágravergődnivele Teddyt, akit a nyakamba varrt, egy olyan lakótársra, akivel nem száműzetésként élem meg az 5 éven keresztül való közös albérletet.
Majd ezt a kérdésemet indokolatlan módon bunkóságnak érezve kitalálta, hogy lelaktam a lakását - amit valahogy mégis egyedül én takarítottam, mert Bonszájtnevelekakonyhában Teddy kezében se láttam soha seprűt vagy porszívót - és egyéb szemét dolgokat, amikkel a saját családom ellen akart hangolni. Bár ez a kísérlete kudarcba fulladt, biztos lehet benne, hogy önként nem vállalkozom arra, hogy két cuppanós puszit nyomjak arra a kalácsképére.


Vagy a sógorom, aki saját otthonunkban oktatta ki anyámat arról, hogy nem tett meg mindent a nagyiért, amikor haldoklott, holott ők voltak azok, akik két hét után voltak szívesek lejönni hozzá Eastwoodba, miközben anya minden egyes nap ott volt a kórházi ágyánál, munka mellett természetesen.


Vagy a nagyapám, aki az egész karácsonyt tönkretette azzal, hogy kirobogott hozzánk 23-án, hogy részegen visszakövetelje az ékszereket, amiket korábban anyának adott, hogy karácsonyi ajándékként saját jogon oszthassa szét azokat a gyűrűket meg fülbevalókat a két lánya között, amiket amúgy is megörököltek az anyjuktól, és az ő rezortjuk lett volna megegyezni azon, hogy ki melyiket kéri.
Majd szenteste visszahozta egy részét, és nem törődve a neki megterített asztallal hazaviharzott.


Persze igen szerteágazik az a háló, amit fel lehetne rajzolni az egyes rokonok közti kapcsolatokról. Kérdem én, ha az ember hozzátartozói között ennyi az ellentét, és a konfliktus, akkor mire számítson az ember a csoporttársaitól?
Nem is maga a helyzet zavar, mert már nem újdonság, meg vannak durvább esetek is - az én esetemben is, meg más esetében is - inkább csak ráeszmélni arra, hogy mennyivel másabbnak látszott minden mikor gyerekek voltunk, és a vattacukorbuborék megtartása végett eltitkolták előlünk a felnőttlét gonoszabb oldalát.


Más.
Húsvét utáni szombaton lesz a Karnevál. Elvileg ott lesz C. (C, mint Crush, borzasztó kreatív módon.)
C. Lehetne akár zenei hang is, mert alighanem egy húron pendülünk. Persze ezt nagyon túlzás lenne még így megítélni, de az "alighanem" szócska felbátorít arra, hogy ezzel együtt meg merjem kockáztatni ezt az állítást.
Más kérdés, hogy lesz-e lehetőségem bármire is, de legalább meglesz arra a lehetőség, hogy lássam és ez az elmúlt 4 hónaphoz képest mindenképp valami pozitív dolog.
Persze nem számítok semmire. Főként a csoporttársaim miatt megyek el. Tavaly kihagytam, meg amúgy sem rajongok az ilyen kiöltözős bulikért, de most többen is megyünk, úgyhogy miért ne?


És, ha már C-nél tartunk, hoztam egy szokatlan döntést az életemmel kapcsolatban. Persze, nem akarok semmit elkiabálni, de rájöttem, hogy jobb előrelépni egy kevésbé meggondolt lépést, mint egy helyben ácsorogni, várva az útmutatásra.


Bár nem vagyok egy bölcs zen, de eleget éltem már ahhoz, hogy tudjam: nem hullik térkép és iránytű a kezünkbe, bármeddig is bámuljuk az útkereszteződést.

Szerző: Dreamer | Mikor: 2016. március 24. | Hozzászólok |

 

Féreglyuk
~ A kapu, ami a semmibe vezet. | 2016. Január 25.

 

"Én tényleg úsztam. És küzdöttem. Aztán bevillant... csak egy percre. Azt gondoltam: "mi értelme?"
És feladtam. Nem küzdöttem tovább." / Meredith Grey /

Csak előre nézz! Sose add fel! Bízz magadban! Erős vagy! Tartsd szemed előtt a célt, és arra koncentrálj! Sikerülni fog! Meg tudod csinálni!
Nem bukhatsz el!


Mi van, ha mégis? Mi van, ha mégis elbukom? Mi van, ha mégsem vagyok eléggé erős, okos vagy kitartó a célomhoz? Ha elbizonytalanodom, ha hátrapillantok. Ha számba veszem a lehetőségeket. A menekülőútvonalakat.
Mi van akkor, ha feladom?


Sosem beszélünk ezekről. Sem a kudarcokról, sem az úgymond "vesztesekről". Hiszen akik feladták azok "gyávák, nem elég kitartóak, említést sem érdemelnek". Már maga a kudarc sem érdemel említést. Valahányszor valamit csinálunk, és közben másokat, vagy magunkat biztatjuk, mindig pozitívan mantrázunk, és rendszerint lecsesszük azokat, akik látszólag feleslegesen aggódnak a dolgok miatt.
"Ne is gondolj olyanokra, hogy nem sikerül, mert sikerülni fog".
Szerencsére mindig van aki elhessegeti a félelem felhőit. Vannak akik könnyed biztatással, mások ijesztgetéssel próbálják elűzni barátaik aggodalmát. Ez egy kicsit paradox, de gyakorlatilag azt jelenti, hogy elkezdünk félni a félelem érzésétől, mert akkor valami rossz történik.
"Még bevonzod magadnak a rosszat".


Azt hiszem ez valamilyen szinten normális. Előnyösebb azt gondolni, hogy pozitív dolgok történjenek velünk, mint azt, hogy negatív dolgok ne. Viszont sosem szerettem azt a hozzáállást, ami nem engedi meg számomra azt, hogy azt érezzek, amit valójában érzek.
"Ne legyél szomorú. Ne sírj. Ne legyél dühös. Ne aggódj... ne félj..."
Tudom, hogy a jóindulat vezérli az embereket, mikor ezt mondják, sőt én is szoktam ezeket használni, ha meg akarok vigasztalni valakit. De néha az embernek csak arra van szüksége, hogy azt érezze amit érez.
Nem kényszeríthetünk senkit arra, hogy mindig mosolyogjon. Ez olyan mintha arra kérnénk az eget, hogy mindig süssön a nap, pedig szükségünk van az esőre, a szélre, a hóesésre, és időnként jól esik egy kiadós vihar is.
Az embereknek is meg kell élniük a saját érzelmeiket, a saját viharaikat.


Az érzelmek olyanok, mint a színek. Nem minden színt szeretünk egyformán, de mindegyikre szükség van ahhoz, hogy valós képet kapjunk a világról.
Ha Isten csak meleg színekkel festene a világ vásznára, hogy léteznének a levelek, a fű, a fák lombjai? Mi keltené életre a dombok közt kanyargó patakot vagy a sziklákon zúgó vízesést?
Hogy születne meg a kék ég? A tenger? Az alkonyat? A fagyos gleccserek és a sűrű esőerdők? Csendéletek szőlőszemei, nádasok levelibékái, macskák villogó zöld íriszei tűnnének el, vagy alakulnának át másmilyenné, és lenne a világ kevesebb ezáltal.


Bár a félelem talán az egyik legerősebb negatív érzés, mégis úgy érzem, hogy van valami szerepe az életünkben. Arra késztet, hogy megtorpanjunk. Hogy átgondoljuk a helyzetünket, hogy ne rohanjunk annyira előre. Hogy feltegyük magunknak a kérdéseket: "Ki is vagyok én? Mit is akarok? Jó úton haladok?" És ez nem rossz dolog.
Nem kell mindig makacsan menetelnünk az úton. Néha át kell gondoljuk a dolgokat, mert ekkor maradunk tudatosak. És az, ha elbizonytalanodunk, sokszor csak még inkább megerősít a célunkban.

(Ezt kicsit gyerekesen mindig úgy képzeltem el, hogy ilyenkor megjelenik a fejünk fölött egy kérdőjel. De nem muszáj visszafordulni, vagy letérni az útról csak mert kétségeink támadtak, hiszen a kérdőjelet ki is lehet "vasalni" - vagy rá lehet ütni párat egy kovács kalapáccsal - és akkor felkiáltójel lesz belőle. :) )


Azért feszegetem ezt a témát, mert nagyon sokszor végiggondolom a helyzetemet amikor valami megpróbáltatás ér. Mondhatni: rengeteg kérdőjel megjelenik bennem az életem során.
Elég makacs vagyok, de igyekszem figyelni saját magamra és az életemre. Nem akarok egy monoton lépkedő robot lenni, akkor sem, ha a helyes úton járok. Nem akarok az az ember lenni, aki nem engedheti meg magának azt, hogy megtorpanjon, hogy elgondolkodjon, hogy féljen, és kétségei legyenek.
Vagy akinek néha megfordul a fejében, hogy hogyan lehetne kilépni.


Ezért kezdtem az elején az idézettel. Mert bevallom, néha csak... feladnám.
Legszívesebben csak kiszállnék az autóból az országút közepén, amikor apa üvöltve kommentálja a vezetési stílusom, és ugyanezzel a lendülettel csapnám be az ajtót minden más ember előtt, akik alaposan próbára teszik a türelmemet.
Amikor már elegem van a tanulásból, és csak a sarokba dobnám a könyvet, vagy adnám fel az álmaimat, mert annyira ideges vagyok, hogy minden megfordul a fejemben.
Amikor feladnám a hányingerrel való küzdelmet, és csak végigrohannék az Autumn folyosóin az utolsó darab sültkrumpli és Jude meglepett tekintete társaságában valahová, ahol nem annyira gáz, ha újra a külvilágba kerül amit az elmúlt fél órás ebédszünetemben tömtem a gyomromba.
Vagy amikor legszívesebben csak eltűnnék, mert utálom eltitkolni a fájdalommal vegyes ellenszenvet, amit akkor érzek, mikor bizonyos két ember ott van a társaságban, akikkel a többiek miatt kedvesnek kell lennem.


Egészen néha, nem tudom mi értelme van bárminek is.
Csak azt látom, hogy megyek az utamon, de nem tudom hová, mert az út vége a ködbe veszik. És ilyenkor úgy érzem meg kell állnom, meg kell egy kicsit torpannom.
Meg kell kérdezzem magamtól, hogy miért vagyok ott, ahol vagyok, és hogy dönthetnék-e másképp. Tudnom kell.
Egyszerűen éreznem és látnom kell azt, hogy dönthetek másként is. Vannak szakaszai az életemnek, amikor egész egyszerűen abba a kilincsbe kell kapaszkodnom, aminek az ajtaja kivezet mindenből, mint egy féregjárat, vagy egy hatalmas EXIT ajtó, akkor is, ha tudom, hogy nem fogok rajta belépni.


De mégis fontos, hogy tudjam, hogy ott van, és frusztrál, ha nem lehet mellettem a kijárat. Hogy tudom, hogy a busz nem állhat meg az autópályán, hogy bármi is van nem szállhatok ki a mozgó kocsiból, hogy nem hagyhatom ott az egyetemet, szaladhatok el a saját esküvőmről, vagy vethetek véget az életemnek.
Nem azért, mert bármelyiket meg akarnám tenni, de megnyugtatna a tudat, hogy megtehetném, ha akarnám, és csupán az tartana vissza, hogy én nem így akarom, és nem más tényezők.


Tudni akarom, hogy azért teszek valamit, mert így akarom tenni, és nem azért, mert nincs más választásom.
Tudni akarom, hogy azért folytatom az egyetemet, mert tényleg ezt akarom csinálni, és nem azért, mert nem tudnék visszafizetni több millió forintot az államnak.
Tudni akarom, hogy azért házasodom majd meg, mert azzal a személlyel akarom leélni az életemet, és nem azért, mert későn jöttem rá, hogy nem ezt akarom, amikor már nem fújhatom le az esküvőt.
Vagy, hogy szélsőséges legyek: tudni akarom, hogy azért élek még, mert élni akarok és nem azért, mert az élet bilincse lóg rajtam, és egy tőlem független tényező visszatart a haláltól.


Szóval igenis nem baj, ha foglalkozunk a kudarccal. Nem gond, ha csak egy fél gondolatig megfordul a fejünkben, hogy mi lenne ha bekövetkezne a katasztrófa, mert néha ekkor tudjuk igazán, hogy mit is szeretnénk.
Amikor tavaly azt hittem elbukom az egyetemet, igazán csak akkor éreztem mennyire fontos nekem ez az álom, és amikor most ősszel újra beteg lettem, akkor jöttem rá mit is jelent tünetmentesnek lenni. És abban is biztos vagyok, hogy ha ne adj Isten bármilyen formában megkörnyékezne a halál, akkor jönnék rá igazán mennyire fontos az életem.


Nem szégyellem, hogy nem vagyok egy stabil személyiség.
Nem vagyok az a lelketlen robot, aki képes heteket végigtanulni vizsgaidőszakban napi 12 órákban anélkül, hogy idegbeteg lenne, és hogy nem vagyok képes fapofával, reakció nélkül elviselni minden eseményt amit ér, mondván, hogy lepereg rólam, és mert én "pozitív vagyok".
Nem vagyok pozitív. Nem vagyok napsugár.
De küzdök és harcolok az álmaimért a magam bizonytalanságaival és kétségeivel.


Mert elég bátor vagyok ahhoz, hogy féljek.

Szerző: Dreamer | Mikor: 2016. január 25. | Hozzászólok |

 

Mennybemászás
~ A szikla amibe kapaszkodunk | 2015. December 13.

 

"Egyszerre dzsungel, egyszerre sivatag
A múltam beszédes, a jövőm hallgatag." / Ákos /

Beesteledett.
Egyre korábban sötétedik, de nem csak a napok, hanem a hetek is elképesztő gyorsan telnek. A kalendárium lapjai úgy pörögnek, mint a bűvész kártyái. Szempillantás alatt végigszáguldanak a levegőben, és mindig tartogatnak valami nem várt meglepetést.


Kicsit váratott magára ez a bejegyzés, de a suli utolsó hetein eléggé oda kellett koncentrálnom a dolgokra. Minden héten volt valami demó, vagy zh, és még tesit is pótolnom kellett.


Szombaton élettan versenyvizsgán voltam, ami az egyetlen mód nálunk a megajánlott jegyre. A jelentkezés az évközi tesztek átlagához kötött, és maga a vizsga négyes alatt sikertelennek számít.
Épphogy (75%-kal) de meglett a 4-es, és úgy döntöttem, hogy elfogadom. Bár az évközi tesztek átlaga 5-ös (85% felett) volt, és ha akarnék tudnék a szóbelivel javítani, de most megelégszem ezzel, és inkább a több szabadidőt választom. Nem azért, mert nem szeretek kockáztatni, de tavaly ilyenkor majdnem elúsztam a vizsgáimmal, idén pedig a betegségem követelt teret magának.
Mindkét alkalommal majdnem halasztanom kellett az évet, úgyhogy most szeretném ha végre valami gördülékenyen menne.


A szorgalmi időszak szerencsére így is sikeresen telt. Valahol mélyen büszke is vagyok magamra, hogy a betegségem ellenére jobban teljesítettem a félévet, mint néhányan azok közül akiknek nem kellett újra felvenni a fonalat.
Sokaknak közülük divat lett ez az "engedd el" stratégia, én igyekeztem ezt mellőzni, még akkor is, ha reménytelennek tűnt valami, hiszen tavaly már beleestem ebbe a hibába. Úgy akarom végezni a dolgaimat, hogy ha nem sikerül valami is elmondhassam, hogy mindent megtettem amit tudtam. Nem mellesleg orvosként sem lehet csak úgy "elengedni" a beteget.
Ezért mindenképpen megéri küzdeni és kitartónak lenni, és így utólag teljesen más szemmel nézek a régi kudarcaimra, mert hozzájárultak ahhoz, hogy erre rájöjjek.



Amiről szintén nem meséltem, az a költözés. Nagyjából két hónapja lakom együtt Anne-nel, nem messze a régi lakásomtól. Úgy néz ki, ez a hely most tényleg hosszútávú lesz, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez az eddigi legjobb ahová kerültem. Nagyjából olyan messze van a belvárostól, mint Murielé, csak a folyó másik oldalán, viszont jobb a közlekedés, és a környék csendes, békés. Még erkélyem is van.
Annet negyedik éve ismerem, sok szempontból hasonlóak, de kellően különbözőek is vagyunk. Jó lakótárs, jól megértjük egymást.
Novemberben meghívott egy fellépésére is. Egy gayageum nevű koreai pengetős hangszeren játszik, már lassan egy éve. Ez volt az első komolyabb fellépése a csoporttal, persze azóta már mentek több helyre, pl.: Daystoneba és Silvervalebe is.
Az övéken kívül voltak más zenés, táncos előadások is. Például négy korai férfi különböző hangszerekkel a vihar négy elemét szólaltatta meg a színpadon: a felhőt, a villámlást, a mennydörgést és a szelet.
Szeretem az ilyen elvont, szimbolikus dolgokat, és nyitott vagyok a különböző kultúrákra, úgyhogy abszolút élveztem az egészet.



Akkortájt voltunk Brandonékkal az ÁOK-felezőn is. Persze jobb esetben még két évünk van a sajátunkig, de úgy gondoltuk, hogy nem árt kiereszteni a gőzt a sorozatos számonkérések után.
A Double-ben voltunk, ahová tavaly szilveszterezni mentünk, és valószínűleg a helynek van valamilyen negatív kisugárzása, de valahogy sem akkor, sem most nem éreztem igazán jól magam. Persze ennek inkább az lehetett a fő oka, hogy kevesen mentünk le a csoportból, na meg az, hogy azelőtt láncban történt néhány apróbb negatív dolog, és egy feszült hét állt mögöttem.


Például úgy éreztem, hogy megbuktam az aznapi élettanteszten - amiről végül kiderült, hogy mégsem.
A gyakon altatott patkányt preparáltunk, és különböző anyagok és körülmények légzésre és szívfrekvenciára gyakorolt hatását vizsgáltuk. Vártam ezt a gyakorlatot, viszont jóformán semmit sem láttam abból, amikor Dan bemutatta, hogy mit kell csinálni, mert kitakart mindent a kezével.
Így Brandonnal dolgoztunk együtt, és mivel ő többet látott, mint én, ezért ő preparált meg ingerelt, én mindössze az intubálást és a lélegeztetést tudtam csinálni. Annak ellenére, hogy sokan eleve nem is akartak élő patkányt preparálni, elég haszontalannak éreztem magam.


Bár a többieknek nem mutattam, de a buli miatt is csalódott voltam, mert amikor a betegségem miatt nem tudtam ott lenni egy sima beülős estén, majdnem az egész csoport ott volt, most meg hogy mentem én is, úgy vadásztunk össze öt embert, mert senki nem ért rá, vagy nem volt kedve jönni.
Én meg vagyok annyira paranoid, hogy azt gondoljam, hogy közöm van az érdeklődés hiányához.
Sok hangulatingadozásom volt, amit fokozott a szteroid is. Volt, hogy teljesen lehangolt voltam, pedig semmi okom nem volt rá.



Az egyik istenhit előadás dobott fel. Kicsit szélsőséges és elvont, viszont eléggé elgondolkodtatott. Rengeteg dologra rádöbbentem közben ami talán nem helyes az életemben.
A legutóbbi bejegyzésem is tanúja annak, hogy főként a múltban és a jövőben élek. Ugyanaz a lemez forog a lejátszón, ugyanazokat a kivakart sebeket nyalogatom újra meg újra. Rágódom a múlt eseményein, és minden éjjel egy elképzelt képpel a fejemben fekszem le aludni, egy olyan világot lefestve, ahol boldog vagyok.
Saját belső világom van, ami fantáziadús és inspiráló, és nélküle nem lennék az ami, de közben minden egyes alkalommal falat emelek magam és a valóság közé.
Lebegek az idősíkok közt, mint hínár a tó felszínén, és minimális az, amit a jelenből érzékelek. Így viszont sosem találom meg a békét, a megnyugvást.
Mindig csak a jövőben leszek boldog.
Mintha lejtőn futnék egy kincsekkel megrakott szekér után, amit sosem érek utol.



Volt, hogy egyik csoporttársammal, akivel együtt járunk istenhitre, leültünk beszélgetni a Crow Quarternél, és ezek nagyon felemelő beszélgetések voltak. Istenről, és az életről... Összességében például csökkentette a lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy "bűnös" vagyok.
Elfogadtam, hogy az emberi természetemmel együtt bennem van a hajlam, hogy irigységet, rosszindulatot, haragot vagy néha akár gyűlöletet érezzek emberek iránt, akik megbántottak, vagy akiket csak egyszerűen idegesítőnek tartok. És, hogy ettől nem leszek "rossz ember".
Mert hogy ez ellen nem tudok mit tenni. Hiába próbálok "jobb ember" lenni, önmagában csak elnyomhatom ezeket az érzéseket, de nem szabadulhatok meg tőlük.
Egyedül úgy tehetek ellenük, ha mélyebb értelmet találok az életemnek.


Az életem most két part között oszcillál. Néha úgy érzem felértem a hegytetőre, néha úgy, hogy a mélybe zuhantam.
Észrevettem, hogy szinte törvényszerűen minden hónapban van 1-2 napos mélypontom, amikor nem tudnám megmondani, hogy mégis miért vagyok itt a Földön. A múltam üres, a jövőm bizonytalan, én magam pedig egy jelentéktelen porszem vagyok a hatalmas világon. Még alig éltem, és nem volt alkalmam azt tenni amit igazán szeretnék. Még nem tettem semmit ehhez a világhoz.
Én nem bakancslistát írok, hanem kesztyűt. Fontosabbnak tartom azt, hogy legyen értelme a létezésemnek, mint azt, hogy csupán élvezzem azt, amit az élet nyújhat nekem. Fontosabbnak tartom azt, hogy abban a tudatban haljak meg, hogy megkaptam a létezés tollát, amivel egy kurta sort írhattam az élet végtelen krónikáskönyvébe.
Hogy a létezésem jelent, és igazán jelent valamit valakinek.


És ez az a remény, hit vagy tudat, ami ilyenkor minden egyes hónapban képes felhúzni a földről.

Szerző: Dreamer | Mikor: 2016. augusztus 4. | Hozzászólok |