Alef
~ A pont, amelyben Tér és Idő egyesül. | 2022. Október 24.

2022. Január 2. | Újhold 🌑

Nem hittem a Szerelemben.

 

Azt hiszem hosszú folyamat volt, mire idáig eljutottam. Ez volt az a dolog az életben, amire a legjobban vágytam, a valami, amit sohasem kaptam meg.
Valahányszor azt hittem, hogy szerelmes vagyok, az mindig plátói volt.
Életem 28 éve alatt nem tapasztaltam meg azt az érzést, hogy milyen viszont szeretve lenni.

 

Itthagytam a blogomat 6 éve, 2016-ban. A következő évben pedig megismertem az első barátomat, Zachet.
Szerettem és tiszteltem őt, és a mai napig úgy hivatkozom erre az időszakra, mint életem legboldogabb 2 évére. Több párkapcsolatom volt életem során, de egyik sem ért fel ezzel az eggyel. Nem értettünk egyet mindenben, viszont ennek ellenére megvolt az összhang közöttünk.
Ha az életünk úgy alakult volna, leéltem volna vele az egész életemet. De nem így alakult. A kapcsolatunk utolsó pár hónapjában egyértelművé vált, hogy ő nem velem képzeli el az életét, ezért szakítottunk.
Nem mondom, hogy azóta nem volt egyetlen olyan perc sem, hogy ne hiányzott volna, mégis megkérdőjelezhetetlenül hittem abban, hogy jó döntés volt, hogy elváltak útjaink, mert nem lett volna közös jövőnk.
Továbbléptünk, mindkettőnknek új kapcsolata van. Boldognak kellene lennem. De nem vagyok.

 

Az már a kapcsolat ideje alatt kiderült számomra, hogy nem vagyok szerelmes Zachbe. Szerettem őt, nagyon szerettem őt, de nem voltam szerelmes belé.
Eleinte szokatlan érzés volt ezzel szembesülni. 20 éves korom előtt elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyen sokáig együtt legyek valakivel aki iránt nem érzem ezt a mindent elsöprő szenvedélyt.
Aztán valahogy beletörődtem, és elfogadtam a helyzetet, olyannyira, hogy nem is hiányzott. Elégedett voltam az életemmel. Megvolt mindenem amit csak egy párkapcsolattól szerettem volna.

 

Azt éreztem, hogy nem is létezik a Szerelem. Kinőttem.
Titkon talán még nevettem is a 16 éves magamon, és a naivitásán.

 

Aztán eltelt 3, a legnagyobb jóindulattal sem eseménytelennek gúnyolható év, amely során kaptam egy DR-t a nevem elé, elköltöztem, világot láttam, új munkahelyem és barátaim lettek, miközben régiekkel romlott meg vagy mélyült el épp a kapcsolatom, és persze új férfiakat sodort mellém az élet, akik rövidebb-hosszabb ideig elkísértek az utam során.

 

Aztán decemberben megismertem Andrewt.

!!!

És minden megváltozott.
(...)

 

Még mielőtt előreszaladnánk és rátérnénk a lényegre:
Tudni kell rólam, hogy nincsenek magas elvárásaim, de ahogy egyre idősebb vagyok, exponenciálisan csökken azoknak a férfiaknak a száma, akik a puszta jelenlétükkel 100 felé képesek vinni a pulzusomat.
Egész életem során megszámlálhatatlan mennyiségű első randin vagyok túl, amiből sosem lett második, nem beszélve arról, hogy az akkori utolsó kapcsolatom 2021. júliusában úgy ért véget, hogy egy kedves és szingli barátom megtalálta társkeresőn a srácot, mialatt még együtt voltunk.

 

Azóta pedig csak egy férfival ismerkedtem komolyabban, egy Zane nevű 40 éves, kifejezetten jóképű gyógyszerésszel, aki Hallanban él, és a craniopharyngeoma műtétére váró 11 éves fia (!) miatt utazott csak haza külföldről.
Mentségemre szóljon, hogy a külföldi lakhelyéről, az ex (!) feleségéről és a fiáról is nagyjából ugyanabban az 5 percben hallottam először az első randin.
Viszont annyira figyelmes volt: meghívott kávézni, majd vacsoráztunk, majd a sötét éjszakában sétáltunk és csókolóztunk.
Kezdeményező volt, romantikus, de mégsem tolakodó, én meg már olyan régóta nem éreztem az illúzióját sem annak, hogy valaki ennyire odafigyel rám, hogy a végén minden, az első randikról alkotott elvemet félredobva a hotelszobájában kötöttünk ki.
Majd ez megtörtént még egyszer ugyanígy.

 

Életem első és azóta is utolsó egyéjszakás kalandjából rögtön "kétéjszakás kaland" lett, és az egész felülmúlta az elképzeléseimet arról, hogy hogyan is zajlanak ezek a dolgok.
Egyik alkalommal sem aludtam nála - pedig kérte - de azt már tényleg soknak éreztem volna. (A háttérben Marianne, a legjobb barátom elfojtott nevetését hallom.)
Olyan volt, mint három randi tartalmát egybe belepasszírozni. Tudjátok, finom az Esterházy-torta, de azért mégsem eszel meg együltő helyedben egy egész tálcával belőle.
Ennek ellenére felöltözött velem, lekísért és csókkal búcsúzott el a recepciónál.
Szóval ilyen "Esterházy-tortás" hyperglycaemiás kómában tántorogtam haza Halloweenra virradó hajnalban, és akkor még nem bántam meg semmit.
Tisztában voltam a határokkal, tudtam, hogy mivel nem egy országban élünk, úgysem lehet ebből semmi hosszútávú. Ezért változtattam a stratégiámon, és úgy voltam vele, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer miért ne engedhetnék a pillanat varázsának?

 

Lényegtelen. Zane visszautazott Hallanba, aztán nem is igazán kerestük egymást, egyikünknek sem volt erre igénye. Talán egyszer vagy kétszer beszéltünk még novemberben.
Egy kellemes emlék volt, hamar túlléptünk egymáson.

 

És aztán jött a december. És Andrew.
Társkeresőn ismerkedtünk meg. Kaptam tőle egy matricát, majd rámírt, reflektálva a bemutatkozásomra, jelezve, hogy egyáltalán elolvasta, és biztosított arról, hogy beszélünk még, de most kidől, annyira fáradt.
Szóval... mint mondtam és újra magamat idézem: "ahogy egyre idősebb vagyok, exponenciálisan csökken azoknak a férfiaknak a száma, akik a puszta jelenlétükkel 100 felé képesek vinni a pulzusomat."
Abban a pillanatban ezen férfiaknak a száma 0-ról 1-re emelkedett.

 

Nem tudom miért. Tényleg nem vagyok már ilyen lelkes kiskamasz, aki minden jelentéktelen kis szarnak ugrálva örül.
De Andrew határozottan nem volt jelentéktelen kis szar. Volt benne valami különleges.
Nagyon hamar egymásra hangolódtunk, tetszett az az aranyos humora, a szabadság, a kreativitás, a zene szeretete, az önazonosság, ami belőle áradt.
Egyúttal volt benne valami keserédes melankólia, ami magamra emlékeztetett, mesélt arról, hogy az élete nem volt mindig felhőtlen és boldog, és a jelen vidámságában láttam a múlt keserűségét is.
Azon kaptam magam, hogy egyre nagyobb izgalommal várom az üzeneteit, amik arról árulkodtak, hogy én sem vagyok semleges neki.

 

Minden úgy alakult, hogy azt megírni sem lehetett volna jobban. Rengeteget beszéltünk, főleg az ünnepek alatt.

 

Megtudtam róla például, hogy nagy Sailor Moon rajongó - ami én is voltam anno kb. a fogváltásom idején, amikor nagyanyámék tévéje előtt telitorokból kiabáltam, hogy "LUNÁRIS PRIZMA HATALMA, VÁLTOZTASS ÁT ENGEM!" (Szerintem az volt az a pillanat, amikor az őseim sejtették, hogy nem lesz normális felnőtt belőlem.)
Bár lévén Andrew idősebb nálam kb. 2,5 évvel, alighanem több emléke van a sorozatról, mint nekem.
Mellesleg ő is vegetáriánus, mint én, és egyszer felénekelte a Szilveszter és Csőrike kalandjainak főcímdalát, azzal a mindig álmos hangjával - és csak egy egészen picit hamisan - amit kifejezetten szórakoztató volt hallgatni.
Egy capybarás képpel köszöntött fel névnapomkor, majd ugyanezen a napon megosztott egy dalt a Laar pour Laar társulat egykori énekesnőjétől, aminek a címe és az időzítés is elég beszédes volt a kettőnk alakuló kapcsolatára nézve.
(Csak azért nem osztom itt meg a videót, mert a leírásban szerepel a teljes neve.)

 

Az indokoltnál többször fejeztük be egymás mondatait, és minden egyes hasonlóság után egyértelműbb volt a kölcsönös szimpátia és vonzalom.

 

Január 2-án találkoztunk először. Újhold éjszakáján.
Nem hiszek az asztrológiában. Az elmúlt években eléggé racionális beállítottságú lettem, valaki, amilyennek szöges ellentéte voltam kamaszkoromban. (De hát a szakmám megkívánja, hogy két lábbal a földön járjak, miközben a fejem a felhők között van.)
De akkor ezt valamiféle Égi jelként érzékeltem. Ráadásul nem is akármilyen Újhold: "Szuper Újhold" (jelentsen ez akármit is). Az ígéretes kezdetek éjszakája, mindez az év elején.

 

A Múzeum előtt találkoztunk, és amíg vártam rá, azt hittem meghalok. Annyi adrenalin száguldott az ereimben, hogy az egy hétfejű sárkányt is padlóra küldött volna.
Miután messengeren lediktáltam Marianne-nek a végrendeletemet, egyszer csak megjelent Ő a kedvenc pólójában, és rövid séta után elvitt az egyik kedvenc helyére vega-vacsorázni, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy mi lehettünk az újév első vendégei.
Eleinte egyiken sem találtuk a szavakat - és egy kicsit meg is ijedtem magamon, mert az ilyesmi nem sűrűn fordul elő velem - de valószínűleg éppen akkor kezdett csak el lecsengeni bennem az említett mellékvesehormon szintje.
Végül feloldódtunk mindketten, és egy nagyon jót beszélgettünk, olyan témákat is érintve, amiket talán az ember nem oszt meg egy másik emberrel az első randin.
De olyan volt, mintha már nagyon régen ismernénk egymást.

 

Visszafelé sétálva feltette a kérdést, hogy: esetleg, ha volna kedvem folytatni a találkozót nála - persze semmi olyan, csak kötetlenebb beszélgetés céljából - akkor szívesen vendégül lát.
Igent mondtam.

 

Felmentünk a lakására, ahol gyors körbevezetés után lepattant a kanapéra, én pedig mellé. A kezemet az ő két kezébe vette, egymásra néztünk, majd megcsókoltam.
Valóban semmi más nem történt azon az estén - a testi élményekre értve - mégis, amikor...

Amikor belenéztem a szemébe...

... és amikor ő belenézett az enyémbe...

... az egy "Alef élmény" volt.

Alef. A pont amelyben tér és idő egyesül.
A pillanat egyszerre volt valóságos és szürreális. Azt éreztem, hogy a tekintetében minden benne van, ami az enyémben is.
Mintha két tükröt egymással szembefordítanánk, és ezáltal egy végtelen dimenzió nyílna meg. Általában bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy mások hogyan gondolkodnak és éreznek velem kapcsolatban, azonban abban a tekintetben ott volt minden megkérdőjelezhetetlenül.

 

Andrew hol az egyik szemembe nézett, hol a másikba - mintha nem tudta volna eldönteni, hogy melyikben látja a nagyobb csodát - miközben a saját zöld szemei úgy ragyogtak, mint a smaragd.
Nekem a legközönségesebb barna szemeim vannak, amiket saját magam egyedül akkor találok szépnek, amikor erős fény világítja meg őket. Akkor olyanok, mint a tigrisszem ásvány.
De ez a fiú úgy nézett rám, mintha a szemeim a legdrágább ékkövek lennének a világon - vagy talán egy másikon - az arcán pedig az a fajta hitetlenkedés ült ki, mint amikor az ember azt találgatja, hogy "Álmodom?" és "Most, ez tényleg megtörténik velem?"

 

"Életem 30 éve alatt nem találkoztam olyan emberrel, mint te"

és a

"Kész vagyok tőled!"

 

volt végül az a két mondat amit hangosan is kimondott, és én tényleg óvatos vagyok az elhamarkodott következtetésekkel, de földi halandó nem tudja ezt a két mondatot ilyen lazán belehazudni a szemedbe úgy, hogy közben akkora a pupillája, hogy ha abban egyszer eltévedsz, nincs az az iránytű ami kinavigál belőle.

Abban a pillanatban tudtam, és éreztem, hogy akármit is érzek iránta, Ő is ugyanazt érzi irántam.A szavak amiket kimondott, azok a szavak voltak, amik az én fejemben is jártak, mert én sem találkoztam még olyan emberrel, mint ő. Az egész pillanat szürrealitása, a csodálkozás, hogy bármi is ez, de mindez megtörténhet és megtörténik velünk.
Láttam mennyire hasonlít egymáshoz a lényünk, láttam a szemében az egész életét, láttam a sebeket, amiket egész életében viselt, hogy a lelke éppúgy szomjazik a szeretetre a múlt keserű tapasztalatai után, mint az enyém.

 

10 hónappal később a pszichológusomnak úgy fogalmaztam meg ezt az érzést, hogy egész életemben erre a pillanatra vártam, és akkor és ott megtörtént velem. Velünk.

 

Volt még egy ugyanilyen találkozónk, akkor meghívott, hogy aludjak is ott nála. Varázslatos volt minden, a csókjai, az érintése, a teste melegsége... Rüfüs Du Solt és az ő kedvenc magyar számait hallgattuk. Másnap együtt reggeliztünk.
Akkor történt az is, amikor az egyik füzetébe - amelybe a Once upon a time c. sorozatból firkált angol idézeteket - belevéstem a fenti sorokat:

 

"Can we pretend that airplanes in the night sky are like shooting stars?
I could really use a wish right now"
/ B.o.B. feat Hayley Williams - Airplanes /

 

"(...) P.S.: Szép a kézírásod, Shooting Star" - mondta ő, miután megtalálta az angyalszárnyat ábrázoló nyakláncomat, amit véletlenül otthagytam nála.

 

Aztán a végtelen egyszer csak véget ért.
Részben az én hibámból, részben az övéből. A második találkozónk előtt kaptam egy üzenetet Zane-től, amiben nem túl jó híreket közölt. Valamiről amiről igazán nem is tehettem, de így Andrewt is érintette, és féltem, hogy elveszítem őt emiatt. Kétségbeestem, és mielőtt úgy igazán át tudtam volna gondolni a dolgokat, olyan döntést hoztam, amivel kellemetlen helyzetbe hoztam őt. Adta magát a lehetőség, hogy ne szóljak neki a dologról, de tiszteltem és szerettem őt annyira, hogy az őszinte utat választottam. Így utólag belegondolva sosem hazudtam neki semmiről.
Mindenezek ellenére sem kezeltem jól a dolgokat. Hibáztam. Mindent megtettem volna, hogy helyrehozzam, de azt hiszem valami megtört benne.
Amikor utoljára találkoztunk, köszönés után a kezembe nyomta az angyalszárnyat, végig hideg volt és kimért, mégis: a tekintetében ugyanazt láttam, mint azelőtt. Csak most volt benne valami új érzelem. Fájdalom.
Azt mondta: "Majd még beszélünk."

 

De nem beszéltünk, és nem találkoztunk többet. Hagytam egy kis időt, majd próbáltam keresni, annyira szerettem volna jóvá tenni a hibámat, de úgy tűnt süket fülekre találtam. Még egy egyértelmű elutasítást sem kaptam tőle, mintha teljesen megszűntem volna létezni a szemében.
Kiszakadtam az Alefből, és úgy érzem, hogy a lelkem egy darabja is ott ragadt benne, amit azóta is keresek.
Mindent megtettem, hogy elfelejtsem Őt, és továbblépjek, de egyszerűen nem vagyok rá képes. Folyton az a tekintet van előttem, és kettőnk rövid közös történeteinek emlékei kavarognak egy végtelen pillanatban.

 

Képtelen vagyok felfogni, hogy mi történt velünk! Ott állok egy leomlott híd végén, minden magyarázat nélkül.
Egészen eddig a pillanatig nem hittem már semmiben a világon. Egyetlen dolog volt, amiről úgy gondoltam, hogy igaz:

 

"A tekintet nem hazudik."

 

A megérzéseim sem.
A barátaim egy része szerint csak én képzeltem bele dolgokat, és én ruháztam fel őt olyan tulajdonságokkal, amiket nem birtokol.
De a barátaim nem voltak ott, nem tapasztalták meg azt, amit én, nem bámultak bele abba a zöld szempárba, amiben ott volt a világegyetem.

 

Ha a tekintete mégis hazudott, ha életem legvalóságosabb pillanata egy illúzió volt, akkor többé nem tudok már hinni és bízni semmiben és senkiben ezen a világon.

 

Ha pedig a tekintete őszinte volt, és ugyanazt érezte, amit én, akkor mégis hogy tűnhetett el szó nélkül, anélkül, hogy megpróbáltuk volna megoldani az akadályokat?

Szerző: Dreamer | Mikor: 2022. október 24. | Hozzászólok |